Lucas Moreau még csak tizenhárom éves volt, mégis birtokában volt valaminek, ami sok felnőttből hiányzik: képes volt észrevenni mások szenvedését – és nem fordított hátat neki.

A legnagyobb szenvedélye a zene volt. Amikor megkapta első elektromos gitárját, alig tudott elszakadni tőle. Minden nap iskola után bezárkózott a szobájába, csatlakoztatta az erősítőjét, és órákon át új dalokat tanult. Néha megküzdött a nehézségekkel, néha fájtak az ujjai, de sosem adta fel.

Hosszú ideig spórolt a gitárra, és végül a szülei segítettek neki valóra váltani az álmát. Lucas számára ez több volt puszta hangszernél: az öröm és az önbizalom forrása – egy emlékeztető arra, hogy egy nap talán valami nagyszerűt érhet el.

Éppen ezért vette észre azonnal az édesanyja, Claire, amikor egyik délután belépett a fiú szobájába, és megpillantotta az üres gitárállványt.

– Lucas, hol van a gitárod? – kérdezte.

A fiú az ágyán ült, és idegesen babrálta a pulóvere ujját.

– Eladtam, anya.

Claire megdöbbent.

– Micsoda? Miért? Pénzre volt szükséged valamihez? Miért nem szóltál nekünk?

Lucas lehajtotta a fejét. Egy pillanatig csendben maradt, majd halkan így felelt:

– Léa miatt.

Léa az osztálytársa volt. Néhány évvel korábban súlyos sérülést szenvedett, ami miatt kerekesszékbe kényszerült. Ennek ellenére igyekezett a lehető legnormálisabb életet élni. Járt órákra, segített az osztálytársainak a házi feladatokban, és sosem akarta, hogy úgy bánjanak vele, mintha bármiben is kevesebbre lenne képes, mint mások.

Lucas éppen a humora és a bátorsága miatt kedvelte őt.

Az utóbbi hónapokban azonban észrevette, hogy a lány helyzete romlik. A régi kerekesszéke folyton elakadt; a kerekek nem forogtak megfelelően, és az iskola egyes folyosói szinte leküzdhetetlen akadályt jelentettek számára. Egy nap, óra után Lucas egy tanterem előtt találkozott a lánnyal. Léa épp át akart jutni a küszöbön, de az egyik kereke elakadt. Többször is megpróbált továbbmenni, ám végül egy másik osztálytársának kellett közbelépnie, hogy segítsen neki.

– Minden rendben? – kérdezte Lucas.

– Persze – felelte a lány erőltetett mosollyal. – Csak a kerekesszékemnek vannak ma saját elképzelései arról, merre menjünk.

Megpróbált viccet csinálni a dologból, de Lucas látta, hogy a helyzet valójában bántja őt.

Később megtudta, hogy a lány szülei már egy ideje kerestek egy megfelelő új kerekesszéket. Az orvosi kezelések és egyéb elengedhetetlen kiadások azonban olyan nagy terhet róttak a családi költségvetésre, hogy sehogy sem sikerült előteremteniük a szükséges összeget.

Lucasnak nem ment ki a fejéből a dolog.

Eleinte megpróbált valamilyen megfizethetőbb megoldást találni. Különféle ajánlatokat böngészett, árakat hasonlított össze, és utánajárt, mennyibe kerülhet egy új kerekesszék. Hamar rájött azonban, hogy a zsebpénzéből képtelen lesz összegyűjteni a szükséges összeget.

Így hát olyan döntést hozott, amire a szülei egyáltalán nem számítottak.

Eladta az elektromos gitárját.

Aztán meghirdette a játékkonzolját és néhány játékát is. Végül hozzátette azt a pénzt is, amit a születésnapjára félretett.

Amikor Claire megtudta, mit tett a fia, könnyek szöktek a szemébe.

– Lucas, de hiszen ez volt a legnagyobb örömforrásod! Miért nem mondtad, hogy segíteni szeretnél? Találhattunk volna közösen valamilyen megoldást.

A fiú ránézett.

– Mert tudtam, hogy azt mondtátok volna: tartsam meg a gitárt.

– Talán igazad van – ismerte el az anyja. – De nem kellett volna feláldoznod mindenedet, amid csak volt.

Lucas egy pillanatig hallgatott, majd kimondott egy mondatot, amelyre Claire élete végéig emlékezni fog.

– Anya, gitárt bármikor vehetek másikat. De Léának minden egyes nap szüksége van egy kerekesszékre – olyasvalamire, ami nem hagyja cserben, amikor épp órára igyekszik.

Claire szorosan átölelte a fiát. Hihetetlenül büszke volt rá, ugyanakkor fájt is neki, hogy a fiú úgy érezte, egyedül kell megoldania az egész problémát.

Együtt felvették a kapcsolatot Léa családjával. A szülőket mélyen meghatotta Lucas gesztusa, bár először meg akartak bizonyosodni arról, hogy az új kerekesszék valóban megfelel-e a lány speciális igényeinek. Egy szakértővel való konzultáció után megtalálták a megfelelő modellt, és intézkedtek a beszerzéséről.

Léa kezdetben mit sem tudott az egészről. Amikor Lucas másnap az iskolában elmondta neki, hogy talán hamarosan új kerekesszéket kap, a lány nem hitt neki.

– Ne ugratj! – felelte.

– Nem ugratlak. Tényleg.

– De honnan szereztél rá pénzt?

Lucas zavartan elmosolyodott.

– Az nem fontos.

Pedig mégis fontos volt. És már másnap reggel kiderült, hogy a fiú döntése sokkal nagyobb visszhangot váltott ki, mint azt valaha is gondolta volna.

Reggel hét órakor kopogtatás hallatszott a Moreau család otthonának ajtaján.

Claire épp a reggelit készítette, amikor hangos kopogásra lett figyelmes. Kinyitotta az ajtót, és két egyenruhás rendőrt pillantott meg.

– Jó reggelt! Ön Moreau asszony? – kérdezte az egyikük.

– Igen. Történt valami?

– Szeretnénk váltani néhány szót a fiával, Lucasszal.

Claire azonnal nyugtalan lett. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán. Lucasnak sosem volt semmi gondja az iskolában, és a rendőrséggel sem került soha összetűzésbe.

– Baj van vele? – kérdezte.

– Semmi ok az aggodalomra – válaszolta a rendőr. – Nem azért jöttünk, hogy bármilyen szabálytalansággal vádoljuk.

Közben Lucas is megjelent az előszobában. Amikor meglátta az egyenruhásokat, elsápadt.

– Lucas – szólalt meg a másik rendőr –, igaz, hogy eladtad a saját holmijaidat, hogy segíts egy osztálytársadnak kerekesszéket venni?

A fiú bólintott.

– Igen. Rosszat tettem?

A rendőr megrázta a fejét…