Anna közel három hónapja feküdt a kórházi szobában. Teste mozdulatlan maradt, szemei ​​csukva voltak, és a csendet csupán az orvosi műszerek egyenletes, ritmusos sípolása törte meg.

A férje, Michael mégsem veszítette el a reményt.

Minden reggel még a munkanap kezdete előtt megérkezett a kórházba. Este pedig – bár kimerült volt – gyakran késő éjszakáig az ágya mellett maradt. Olyan hétköznapi dolgokról mesélt neki, amelyeket korábban természetesnek vettek: a kertjükben nyíló virágokról, a szomszédokról, a kedvenc kávézójukról, sőt még azokról az apró vitákról is, amelyek mostanra nevetségesen jelentéktelennek tűntek.

– Ma újra kinyíltak a rózsáid – mondta, miközben gyengéden megsimogatta a nő haját. – Emlékszel, mennyire szerettél volna még többet ültetni? Megtesszük majd, ha hazatérsz.

Néha elhozta a felesége kedvenc parfümjét, és egy keveset egy zsebkendőre fújt, amelyet aztán a párna mellé helyezett. Anna egyszer azt mondta neki, hogy ez az illat az otthon biztonságát és meghittségét juttatja eszébe.

Michael igyekezett életben tartani közös világukat, miközben a valóság körülöttük lassan darabjaira hullott.

Az ápolók csodálták ezért. Volt, aki kávéval kínálta, mások pedig megálltak mellette a folyosón, hogy váltsanak néhány szót, és megkérdezzék, hogyan bírja a mindennapokat.

– A felesége biztosan tudja, hogy itt van – jegyezte meg egyszer egy idősebb ápolónő.

Michael szomorúan elmosolyodott.

– Remélem. Mert ha elmennék, és ő épp abban a pillanatban ébredne fel… sosem tudnám megbocsátani magamnak.

Senki sem kételkedett a szerelmében.

Senki – egyetlen kivétellel.

És ez az illető eddig hallgatott.

Az egész három hónapja kezdődött. Anna késő este tartott hazafelé autóval, amikor a nedves úton elveszítette uralmát a jármű felett. A jármű letért az útról, és egy fának ütközött. A mentők beszorulva találtak rá a nőre, és azonnal kórházba szállították.

Sérülései életveszélyesek voltak. Az orvosok órákon át küzdöttek az életéért. Végül sikerült stabilizálni az állapotát, de Anna nem tért magához.

Az első napokban Michael alig aludt. Amikor az orvosok arról beszéltek, hogy Anna talán sosem térhet vissza a normális életbe, ő nem volt hajlandó elfogadni a szavaikat.

„Fiatal és erős” – ismételgette. „Megérdemel egy esélyt.”

A hetek hónapokká váltak. A remény azonban fokozatosan szertefoszlott.

Anna nem reagált férje hangjára vagy érintésére. További szövődmények léptek fel, és a szervei kezdtek felmondani a szolgálatot. Az orvosok minden elérhető eljárást kipróbáltak, de az állapota tovább romlott.

A harmadik hónap végén a főorvos behívta Michaelt az irodájába. A beszélgetés közel egy órán át tartott.

Amikor Michael kilépett a folyosóra, úgy festett, mint akitől épp elvették az egész világát. Leült egy székre, arcát a tenyerébe temette, és hosszú ideig mozdulatlan maradt.

Az orvos elmagyarázta, hogy a további kezelés valószínűleg már nem használna Annának, ezért – figyelembe véve az állapotát és korábban kifejezett kívánságait – meg kell beszélni a további lépéseket. A család nehéz döntés előtt állt: folytassák-e az életfenntartó kezelést, vagy sem.

Végül Michael belátta, hogy eljött a búcsú ideje.

Ám volt még egy kérése.

„Kérem, hagyjanak minket kettesben néhány percre. Mondanom kell neki valamit, amit már régen el kellett volna mondanom.”

A személyzet tiszteletben tartotta a kérését. A szoba kiürült, az ajtó pedig halkan becsukódott.

Michael lassan az ágy felé lépdelt.

Anna arcát fürkészte – azt az arcot, amelyet jobban ismert, mint a sajátját. Észrevette a szeme körüli finom ráncokat, amelyek mindig akkor jelentek meg, amikor nevetett. Felidézte a hangját, a nevetését, és azt, ahogyan egyetlen mondattal képes volt eloszlatni a haragját.

Leült mellé, és megfogta a kezét. – Bocsáss meg – suttogta.

Aztán homlokon csókolta.

Néhány pillanatig csendben maradt. Majd a nő füle felé hajolt, és olyan halkan – alig hallhatóan még egy pár lépésnyire álló számára is –, hogy így szólt:

– Anna, ha hallasz, tudd meg: sosem szűntem meg szeretni téged. De már nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. Mielőtt elmennél, el kell mondanom az igazat.

Az ajtó előtt valaki megdermedt.

Klára volt az, egy ápolónő, aki épp a szomszédos kórteremből tért vissza. Nem akarta zavarni Michaelt, de a szavakat hallva megállt. Az ajtó nem volt teljesen becsukva, így a férfi hangja tisztábban hallatszott ki, mint ahogy ő azt szánta.

Michael folytatta.

– Azon az éjszakán, amikor a baleset történt, hazudtam neked. Mindenkinek azt mondtam, hogy otthon voltam – hogy nem is tudtam semmiről, amíg a kórházból nem hívtak. De az igazság más.

Klára a szájához kapta a kezét.

– Én voltam az utolsó, akivel beszéltél. Az autóból hívtál. Veszekedtünk, és én annyira dühös voltam, hogy azt mondtam: soha többé ne keress. Amikor egy kicsivel később újra hívtál, nem vettem fel.

Michael hangja elcsuklott. – Aztán megláttam az üzeneteidet. Azt írtad, hogy félsz, hogy esik az eső, és azt kérted, maradjak vonalban, amíg haza nem érsz. Csak később olvastam el őket. Bárcsak felvettem volna a telefont… bárcsak legalább meghallgattalak volna…

Zokogásban tört ki, és a nő keze fölé hajtotta a fejét.

Klára gyomra összeszorult. Tudta, hogy Michael számtalanszor elmesélte a családjának: épp otthon volt, amikor értesült a balesetről.