Néhány héttel ezelőtt találkoztam valakivel, aki első látásra elbűvölt. A barátnőim mindig viccelődtek, hogy túlságosan magasak az elvárásaim, de én hittem abban, hogy előbb-utóbb megérkezik az a férfi, akit valóban nekem szánt a sors. Amikor megismertem Bencét, azt gondoltam: „Na végre! Ez az ember különleges.”

Bence figyelmes volt, kedves és udvarias. Olyan apróságokkal lepett meg, amikre a legtöbb férfi nem figyel: hozott nekem virágot, amikor nem volt különösebb alkalom; minden reggel kedves üzenettel ébresztett; és amikor együtt voltunk, mindig éreztem, hogy fontos vagyok számára. Az első randik után szinte szárnyaltam a boldogságtól. Úgy éreztem, megtaláltam azt, akivel jövőt lehet építeni.

Többször találkoztunk az ő lakásán. Ott minden tökéletes volt: rend, tisztaság, gyertyák, halk zene. Még a kedvenc süteményemet is megsütötte egyszer, mert „megjegyezte”, hogy szeretem. Ki ne olvadna el egy ilyen figyelmességtől? Amikor azt javasolta, hogy legközelebb inkább jöjjön ő hozzám, nem láttam akadályát. Egyedül élek, ha nem számítjuk a legfontosabb társam: a kutyámat, Maxot.

Max nem egy tipikus „harci kutya” – sőt, inkább egy szelíd óriás. Mindenkihez barátságos volt. Postások, szomszédok, gyerekek – soha senkire nem emelte a hangját. Olyan kutya, aki inkább puszit ad, mintsem, hogy ugasson. Éppen ezért lepett meg, amikor aznap este, amikor Bence először lépett be az udvaromba, Max teljesen megváltozott.

A békés kutyám hirtelen vadállattá vált: morogni kezdett, ugatott, majd ide-oda ugrált a kerítésnél. Felállt a szőre a hátán, és olyan dühösen nézett Bencére, mintha meg akarná védeni tőle az egész világot.

„Nyugi, Max!” – próbáltam csitítani, de semmi sem segített.

Bence erőltetett mosollyal megállt a kapuban. Láttam rajta, hogy zavarban van. „Ő… mindig ilyen?” – kérdezte, és a hangjában volt valami idegesség.

„Nem! Ez teljesen szokatlan. Max soha nem ugatott így senkire,” válaszoltam, miközben próbáltam pórázra fogni a kutyát.

Végül bevezettem Maxot a házba, és a konyhába zártam. Általában, ha vendég érkezett, nyugodtan heverészett a szőnyegen, de most kaparta az ajtót, vonyított és ugatott, mintha veszélyt érzett volna. Szinte könyörgött, hogy engedjem ki.

Az estét mégis megpróbáltuk folytatni, de a hangulat teljesen elromlott. Bence alig ivott bele a kávéjába, idegesen járkált a nappaliban, és többször rápillantott a konyha ajtajára, mintha félt volna. „Talán… nem kellene ma sokáig maradnom,” mondta hirtelen.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem akartam faggatni. Elbúcsúztunk, és azt ígérte, hogy másnap felhív. Nem hívott. És nem is írt. Teltek a napok, majd a hetek. Minden üzenetemre csak csend volt a válasz. Olyan volt, mintha eltűnt volna a föld színéről.

Eleinte fájt, de közben egyre inkább motoszkált bennem a kérdés: miért reagált így Max?

A választ nem sokkal később kaptam meg – és hideg futott végig a hátamon. Egy közös ismerős révén tudtam meg, hogy Bencét letartóztatták. A hírekben is szerepelt: csalással, pénzügyi visszaélésekkel, sőt zaklatással is gyanúsították. Volt már priusza, és most is körözés alatt állt, amikor találkoztam vele.

Ekkor értettem meg: Max megérezte azt, amit én a szép szavak és kedves gesztusok mögött nem láttam. Érezte a veszélyt, amit Bence jelentett számomra.

Azóta más szemmel nézek a kutyámra. Nem csak hűséges barát, hanem az én őrangyalom is, aki megóvott attól, hogy rossz emberrel kössem össze az életemet. És minden alkalommal, amikor megsimogatom a fejét, hálásan suttogom neki: „Köszönöm, Max.”