Az oroszlán a nedves deszkákon feküdt, zihálva vette a levegőt, sűrű sörényéből csöpögött a víz. Hatalmas mancsait maga elé nyújtotta, egész teste remegett a kimerültségtől.

A halász hátrálni kezdett a motor felé.

Még mindig a kötél végét szorongatta. Lassan elengedte, és azon kezdett töprengeni, mi legyen a következő lépése. Ha az oroszlán hirtelen felugrana, nem lenne hová menekülnie; egyik oldalon a víz, a másikon a hajó széle határolta. Egyetlen mancsütés is tragédiát okozhatott volna.

– Nyugalom… csak maradj nyugodt – suttogta a férfi, bár tudta, hogy az állat valószínűleg nem érti a szavait.

Az oroszlán felemelte a fejét.

Tekintetük egy pillanatra találkozott.

A halász visszatartotta a lélegzetét. Nem látott semmit a vadállat szemében, ami biztonságérzetet adott volna neki; az állat továbbra is elképzelhetetlen erejű, vad ragadozó maradt. Ám valami mást is látott: az állat az összeomlás szélén állt, alig tudta megőrizni az eszméletét.

A férfi lassan átment a hajó másik végébe. Nem akart túl közel kerülni az oroszlánhoz. Úgy döntött, megvárja, amíg az állat légzése rendeződik, mielőtt a part felé indulna. Ám ekkor váratlan dolog történt.

Az oroszlán fel akart állni. Mellső mancsai megcsúsztak a nedves deszkákon, nehéz teste pedig visszazuhant a hajó aljára. Mély, torokból jövő morgás hallatszott.

A halász ösztönösen a felszerelése mellett heverő hosszú rúd után nyúlt. Nem az állat ellen akarta használni; csupán azt akarta, hogy kéznél legyen, ha az oroszlán túl gyorsan túl közel kerülne hozzá.

Aztán a vadállat újra felállt, és lassan felé fordította a fejét.

A férfi megdermedt.

De az oroszlán nem támadott. Nem vetette magát előre, és nem próbált meg átugrani a hajó oldalán. Egy pillanatig csak figyelte a halászt, aztán lehajtotta a fejét, és újra lefeküdt.

Különös csend honolt. Percekkel korábban még mindketten kétségbeesetten küzdöttek az életükért a háborgó vízben. Most pedig egy kis csónakban találták magukat, ahol egyetlen hirtelen mozdulat is veszélybe sodorhatta volna mindkettőjüket.

A halász végül beindította a motort. Lassan és óvatosan mozgott, nehogy megbillentse a csónakot. A legközelebbi part nem volt messze, az út mégis végtelennek tűnt.

Néhány másodpercenként hátrapillantott.

Az oroszlán továbbra is fekve maradt. Oldala emelkedett és süllyedt, bár légzése már nem volt olyan heves, mint korábban. Nedves sörénye részben eltakarta az arcát, szájából pedig víz csorgott.

Ahogy a csónak a sekély vízhez ért, a halász leállította a motort. Meg akart bizonyosodni róla, hogy az oroszlán képes lesz-e egyedül partra jutni. Nem lökhette csak úgy a vízbe, ugyanakkor nem is maradhatott mellette a végtelenségig.

Bár a part közel volt, a férfi érezte, hogy izzad a tenyere.

Az oroszlán lassan felemelte a fejét. Egy pillanatig a vizet figyelte, majd a part felé fordult. Végül óvatosan négy lábra állt.

A csónak veszélyesen megdőlt a súlya alatt.

A halász gyorsan az ellenkező oldalra húzódott, hogy megőrizze egyensúlyát. Az oroszlán megtett egy lépést, majd egy másikat. Mancsai megcsúsztak a nedves deszkákon, de végül elérte a csónak szélét.

Egy pillanatra megállt.

A férfi mozdulatlanul állt, várva, mi történik.

Az oroszlán elrugaszkodott, és a sekély vízbe ugrott. Néhány lépéssel megtette a partig tartó távot, és szilárd talajra lépett.

A halász hangosan kifújta a levegőt. Csak ekkor döbbent rá, mennyire rettegett végig.

Itt véget is érhetett volna az egész. Megmentette az állatot, épségben elérte a partot, és visszatérhetett volna megszokott életéhez.

Ám az oroszlán hirtelen megállt.

A férfi arra számított, hogy a vadállat eltűnik a fák között. Ehelyett az állat lassan megfordult, és visszanézett a csónak felé.

Tekintetük ismét találkozott. A halász mozdulatlanul állt, kezeit a csónak peremén nyugtatva. Meg sem moccant. Nem tudta, evezzen-e el, vagy egyszerűen csak várjon. Az oroszlán néhány másodpercig figyelte az embert, aki kihúzta a vízből. Aztán lehajtotta a fejét, megfordult, és eltűnt a part menti sűrű bozótban.

Nem támadott. Nem közeledett tovább a csónak felé. Csak a csend maradt, és a víz csobbanása a faoldalnak.

Az ember lassan felült.

Csak ekkor tudatosult benne, mit is tett valójában. Veszélybe sodorta magát egy olyan állat kedvéért, amely más körülmények között könnyedén végezhetett volna vele. Semmi garancia nem volt arra, hogy a mentés jól végződik; nem tudhatta, hogyan reagál majd az oroszlán, ha feljut a csónakba.

Mégsem nézhette tétlenül, ahogy az állat megfullad.

Később mesélt az esetről néhány ismerősének. Volt, aki szerencsésnek tartotta, mások őrültnek. Amikor megkérdezték tőle, miért kockáztatta az életét egy vadállatért, egyszerűen így felelt:

„Láttam, hogy haldoklik. Abban a pillanatban nem azon gondolkodtam, hogy oroszlán-e vagy más állat. Csak arra gondoltam, hogy még segíthetek rajta.”

Soha nem tudta meg, honnan jött az oroszlán, vagy hogyan került a folyó közepére. Azt sem tudta, sikerült-e biztonságba jutnia.

Egy dologban azonban biztos volt: ha azon a reggelen visszafordítja a csónakját és elmegy, talán megspórolt volna magának néhány percnyi rettegést, de élete hátralévő részében azon töprengett volna, vajon tehetett volna-e mást.

És pontosan ez jutott eszébe később is, valahányszor vízre szállt. Nem azért, mert azt hitte volna, hogy a vadállatok mindig felismerik a jó szándékot. Tudta, hogy az oroszlán veszélyes ragadozó marad, és egy ilyen mentési kísérlet tragédiával is végződhetett volna.