– Mama, tudok valamit, amit te nem.

Elmosolyodtam.

– És mi az a fontos dolog, amit tudsz?

Noah körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket.

Aztán felém hajolt.

– Anyának és apának van egy titka.

– Titka?

Bólintott.

– De senkinek nem mondhatod el.

– Rendben – nevettem el magam. – Kinek is mondanám el?

Ám Noah nem mosolygott.

– Még a rendőrségnek sem.

Ekkor már nem viccelődtem tovább.

– Miért mondasz ilyesmit?

– Mert apa azt mondta, ha bárki megtudná, bajba kerülhetnénk.

Megálltam a járda közepén.

– Noah, mi történik pontosan?

A kisfiú a szülei háza felé nézett.

– A garázsban van.

Eleinte azt hittem, valami meglepetésről van szó.

Talán egy ajándékról.

Talán valamiről, amivel Emma és a férje készült nekem.

Közeledett a születésnapom, és Emma néhány héttel korábban furcsa kérdéseket kezdett feltenni olyan dolgokról, amiket már rég elfeledettnek hittem.

– Anya, megvannak még valahol a régi fényképeid?

– És a levelek abból az időből, amikor fiatal voltál?

– Vagy bármi, ami a nagypapáé volt?

Akkoriban csak legyintettem rá.

Most viszont sorra eszembe jutottak azok a kérdések. – Mit láttál a garázsban? – kérdeztem.

Noah egy pillanatig hallgatott.

– Egy piros fényt.

– Egy piros fényt?

– Igen. Tegnap este. Apa ott volt anyával. Halkan beszélgettek.

– És mit mondtak?

Noah felsóhajtott.

– Anya azt mondta: „Mit csinálunk, ha rájön?”

– Mire jön rá?

A kisfiú megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Aztán elhallgatott.

És hozzátette:

– De rólad beszélt. A mosoly azonnal eltűnt az arcomról.

– Rólam?

Noah bólintott.

– Kimondta a nevedet.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– És mit mondott Apa?

Noah elgondolkodott egy pillanatra.

– Azt mondta, senki nem szólhat Nagymamának semmiről, amíg minden készen nem áll.

Abban a pillanatban éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom.

Minden készen áll?

Mit készítettek elő?

És miért volt ehhez közöm nekem is?

---

Alig figyeltem arra, mi történt az út hátralévő részében.

Útközben Noah teljesen más dolgokról csacsogott – egy óvodás barátjáról, egy új játékról, és arról, hogyan olvasott fel nekik mesét az óvónőjük.

De én csak egyetlen dologra tudtam gondolni.

A garázsra.

A vörös fényre.

Arra a kérdésre, hogy mit tennének, ha „rájönnék”.

És mindenekelőtt arra, miért tett fel nekem Emma annyi furcsa kérdést az elmúlt hetekben.

Amikor megérkeztünk a célhoz, a szokásos módon el kellett volna köszönnöm Noah-tól. Ehelyett megfordultam.

– Odamegyünk.

– Most?

– Igen.

– De Apa azt mondta, nem szabad odamennünk.

Ránéztem.

– Miért?

Noah megvonta a vállát.

– Mert van ott valami.

Ez a mondat meggyőzött.

Visszaindultam.

---

Húsz perccel később a lányom háza előtt álltunk.

Első pillantásra teljesen normálisnak tűnt.

Behúzott függönyök.

Autó parkolt a ház előtt.

Sehol semmi mozgás.

Aztán észrevettem a garázst.

Halvány vörös fény szűrődött ki a kis ablakon.

Pontosan úgy, ahogy Noah leírta.

Megdermedve álltam.

– Nagyi – suttogta Noah.

– Mi van?

– Ez az.

Ránéztem.

– Biztos vagy benne?

Bólintott.

Hirtelen hallottam a saját szívverésemet.

Odaléptem az ajtóhoz.

Zárva volt.

Kopogtam.

Semmi.

Másodszor is kopogtam.

Még mindig semmi. – Emma?

Csend.

Aztán zajt hallottam.

Valami leesett a garázs padlójára.

Noah megragadta a kezemet.

– Nagyi, el kell mennünk.

– Miért?

– Apa azt mondta, nem mehetek oda.

Ekkor megszólalt valaki.

– Ki van ott?

Felismertem a vejemet.

Danielt.

Néhány másodperccel később kinyílt a ház ajtaja.

Emma lépett ki rajta.

Megdermedt, amint meglátott.

Tekintete azonnal Noahra tévedt, majd visszafordult hozzám.

– Mit keresel itt?

– Elhoztam Noah-t.

– Telefonálhattál volna.

– Miért?

Emma nem válaszolt.

A garázs felé pillantottam.

– Mi van ott bent?

– Semmi.

Túl gyorsan válaszolt.

– Noah azt mondja, van ott valami.

Emma elsápadt.

– Még kicsi. Nem tudja, miről beszél.

– Mesélt egy vörös fényről.

Csend.

– Azt is elmondta, hogy tegnap arról beszélgettetek, mit tennétek, ha kiderülne a dolog.

Emma lesütötte a szemét.

Ekkor Daniel is megjelent mögötte.

– Anya – mondta nyugodtan –, menj haza.

– Miért?

– Mert ehhez neked semmi közöd.

– Ha rólam van szó, akkor igenis közöm van hozzá.

Daniel Emmára nézett.

És ez a pillantás rémített meg a legjobban.

Nem lepődött meg.

Halálra volt rémülve.

– Mi van a garázsban? – kérdeztem újra.

Emma vett egy mély levegőt.

– Még nem jött el az ideje.

– Minek az ideje?

– Nem mondhatom el.

– Miért?

– Mert tönkretenném mindazt, amire olyan régóta készülünk.

Közelebb léptem.

– Valamit nekem készítettetek elő?

Emma sírva fakadt.

Daniel megfogta a kezét.

– Még nem. – Mi nincs még?

Senki sem válaszolt.

Aztán rövid, elektronikus sípolás hallatszott a garázs felől.

Mindhárman odanéztünk. Daniel azonnal az ajtóhoz szaladt.

Ezúttal nem haboztam.

– Nyisd ki.

– Anya…

– Nyisd ki.

Hosszú másodpercekig nem történt semmi.

Végül Daniel elővette a kulcsot.

Kinyitotta az ajtót.

Az ajtó lassan felemelkedett.

Vörös fény áradt ki a garázsból, és elárasztott minket.

Én pedig ott álltam, mozdulatlanná dermedve.

Odabent semmi sem volt abból, amire számítottam.

Egy nagy asztal állt a helyiség közepén.

Rajta tucatnyi régi fényképem hevert.

Gyerekkori fényképek.

Fényképek…