Taňa alig tudott megszólalni. Hangja remegett, és könnyek folytak végig az arcán.

De ezúttal nem a fájdalom könnyei voltak ezek.

Az öröm könnyei voltak.

Hosszú hónapok várakozása után végre a karjában tarthatta két fiát.

– Olyan aprók… – suttogta a telefonba. – Egyenként csak két és fél kilósak. De jól vannak. Az orvosok szerint minden rendben velük.

Néhány másodpercig csend honolt a vonal túlsó végén.

Taňa nevetésre számított.

Vagy legalább örömre.

Talán arra, hogy férje elmondja, mennyire büszke rá.

De Roman válasza egészen más volt.

– Szóval tényleg fiúk lettek.

Taňa egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Igen – mondta halkan. – Két gyönyörű fiú.

A mellette fekvő babákra pillantott.

Az egyiknek szorosan csukva volt a szeme, apró keze pedig ökölbe szorult.

A másik mélyen aludt.

Olyan egyformák voltak, hogy hihetetlennek tűnt számára: éppen ő kapta ezt az ajándékot.

– Roman… nem akarod megnézni őket?

Ismét csend.

– Meglátjuk.

– Hogy érted ezt?

– Nem tudom. Most nem tudok menni.

És aztán megszakadt a hívás.

Taňa a kórházi ágyon ült, kezében még mindig a telefonnal.

Pillanatokkal ezelőtt még mosolygott.

Most már nem. A fiaira nézett.

– Apa eljön majd – suttogta, bár nem tudta, vajon ő maga hisz-e ebben.

Hiszen Roman nem volt ott a szülésnél.

Nem volt mellette, amikor a fájások elkezdődtek.

Nem volt a kórházban, amikor betolták a szülőszobába.

És nem volt ott akkor sem, amikor először hallotta felsírni a gyermekeit. Pedig alig néhány hónappal korábban még azt állította, hogy első gyermekeik születése lesz élete legboldogabb napja.

Ám valami megváltozott.

Taňa pontosan emlékezett arra, mikor.

Körülbelül két hónapja történt.

Ekkor kérdezte meg Roman először:

– Biztos vagy benne, hogy a babák az enyémek?

A kérdés úgy érte, mint egy ütés.

– Tessék?

– Csak kérdezem.

– Miért mondasz ilyesmit?

Roman vállat vont.

– Valami nem stimmel.

Taňa sírva fakadt.

Közel négy éve voltak együtt. Soha nem csalta meg a férfit. Soha nem volt oka kételkedni a kapcsolatukban.

Ám attól a pillanattól kezdve Roman kezdett eltávolodni tőle.

Már nem érintette meg a hasát.

Nem beszélt többé a babákról.

És végül egyre több időt töltött otthonától távol.

Taňa azzal nyugtatta magát, hogy talán csak fél.

Talán a felelősségtől tartott.

Talán időre volt szüksége.

Ám sejtelme sem volt arról, hogy Roman valamit titkol előle.

És arról sem, hogy a férfi hűvös reakciójának az ikrek születésére semmi köze nem volt ahhoz, hogy esetleg nem akarta volna a gyerekeket. Három nappal a szülés után Taňa az éjszaka közepén ébredt fel.

Az egyik kisfia sírt.

Felvette, és gyengéden ringatni kezdte.

Ekkor kopogást hallott.

Egy orvos lépett a szobába.

– Taňa asszony, válthatnék magával pár szót?

– Persze.

Az orvos leült.

Egy mappát tartott a kezében.

– Még egy vizsgálatot el kell végeznünk.

Taňa megijedt.

– Baj van a babákkal?

– Nem. Mindketten jól vannak.

– Akkor miért?

Az orvos egy pillanatig ránézett.

– Mert egy ellenőrzés során eltérést találtunk az iratokban.

Taňa nem értette.

– Milyen eltérést?

Az orvos kinyitotta a mappát. – Felvételekor azt állította, hogy ebben a kórházban részesült terhesgondozásban.

– Igen.

– És hogy a szülés előtt genetikai vizsgálatokat végeztek.

– Igen.

Az orvos elhallgatott.

– De a rendszerünkben nem találhatók ilyen eredmények.

Taňa elsápadt.

– Ez lehetetlen.

– Éppen ezért kezdtük el átvizsgálni az iratokat.

Az orvos egyetlen papírlapot tett elé.

– És valami szokatlanra bukkantunk.

Taňa ránézett a lapra.

Olyan dokumentum volt, amelyet korábban még sosem látott.

Az alján pedig egy név állt.

Roman.

A férje.

– Mi köze ehhez a férjemnek?

Az orvos nem válaszolt azonnal.

– Néhány héttel ezelőtt a férje kérte a szülészeti dokumentációjában szereplő bizonyos adatok módosítását. – Taňa hitetlenkedve nézett rá.

– Miért?

– Pontosan ezt nem tudjuk.

Abban a pillanatban megcsörrent a telefonja.

Roman.

Taňa azonnal felvette.

– Hol vagy? – kérdezte.

Csend volt a vonal túlsó végén.

– Roman?

– Bíznod kell bennem.

Taňa összeráncolta a homlokát.

– Mi történik?

– Nem vagyok otthon.

– Tudom. Én a kórházban vagyok.

– Nem, Taňa. Hallgass meg! Bármit is mondanak neked, ne hagyd el a kórházat.

– Miért?

– Mert már tudják, hogy léteznek a gyerekek.

Taňa megdermedt.

– Kik?

De Roman nem válaszolt.

– Roman, kik?

– Nincs időm.

– Mit csináltál?

– Semmi olyat, ami árthatna neked vagy a gyerekeknek.

– Akkor magyarázd el!

Éles levegővétel hallatszott.

Aztán Roman kimondta azt a mondatot, amely teljesen megbénította Taňát:

– Annak a két fiúnak nem lett volna szabad megszületnie.

A hívás megszakadt. Taňa néhány másodpercig csak bámulta a telefont.

Aztán a fiaira nézett.

Mindketten aludtak.

Békésen.

Ártatlanul.

És hirtelen megértette, hogy Roman közönye valójában nem is volt közöny.

Halálra volt rémülve.

De mitől félt?

És kik voltak azok az emberek, akik – állítása szerint – már tudtak a gyerekei létezéséről?

Néhány perccel később léptek zaja hallatszott a folyosón.

Valaki megállt az ajtaja előtt. Taňa ösztönösen közelebb húzta magához a gyerekeket.

Lassan elfordult a kilincs.

Kinyílt az ajtó.

Egy férfi lépett be, akit még sosem látott.

Borítékot tartott a kezében.

– Taňa asszony?

– Ön kicsoda?

A férfi az asztalra tette a borítékot.

– Valaki, aki el tudja magyarázni, miért nem akarta a férje látni a fiait.

Taňa a borítékra nézett.

Egyetlen szó állt rajta.