Az arra járók közül senki sem fordított rá különösebb figyelmet.

Körülbelül hetvenéves lehetett. Őszülő haj és fáradt arc jellemezte, mozgása pedig lassabb volt a körülötte lévőkénél. Az egyik lábát művégtag helyettesítette, székének pedig egy régi fa sétabot támaszkodott.

Mégis nyugodtnak tűnt.

Egyáltalán nem keltette olyan ember benyomását, akinek bárki sajnálatára szüksége lenne.

Előtte egyszerű ebéd és egy pohár víz állt, a széke mellé pedig egy kis papírzacskót helyezett.

Olyan hétköznapi nap volt ez, amikor az ember nem vágyik másra, mint hogy békében megebédeljen, aztán hazamenjen.

Ekkor három fiatalember haladt el mellette.

Hangoskodtak, nevettek és lökdösték egymást.

Amikor egyikük észrevette az idős férfit, lassított.

– Hé, ott van a legjobb asztal.

Az egyik barátja odanézett.

– És egy vén szatyor ül ott.

– Zavarjuk el.

Pedig a közelben több üres asztal is volt.

Nem az ülőhely számított.

Szórakozni akartak.

Az első fiatalember odalépett az asztalhoz.

– Hé, öreg!

Az idős férfi lassan felemelte a tekintetét.

– Igen?

– Ide akarunk ülni.

A férfi körülnézett.

– Ott vannak üres asztalok.

A kávézó túlsó vége felé mutatott.

A fiatalember gúnyosan felhorkant.

– Mi ezt akarjuk. – Az idős férfi megvonta a vállát.

– Akkor másikat kell keresnetek.

És visszaengedte a fejét a tányérja fölé.

Ez feldühítette a fiatalembert.

Félelmet várt.

Bocsánatkérést várt.

Azt várta, hogy az öreg vitatkozni kezdjen.

Ehelyett levegőnek nézték.

– Ki a fészkes fenének képzeled magad? – kérdezte élesen.

Az idős férfi nem válaszolt.

Az egyik barátja észrevette a műlábat. – Nézd csak azt a lábat.

Mindhárman felnevettek.

– Valami játék lehet?

– Vagy a háborúban szerezte?

– Talán azt sem tudja, melyik lábára sántítson.

Az öregember tovább evett.

Ám egy pillanatra árnyék suhant át a szemén.

Nem a félelemé.

Inkább egy emléké.

– Hé! – folytatta a fiatalember. – Hozzád beszélek.

Az öregember letette a villáját.

– Fiatalember, nem zavarok senkit. Hadd fejezzem be békében az ebédemet.

Hangja nyugodt volt.

Szinte kedves.

– És mi van, ha nem akarjuk?

A férfi ránézett.

– Akkor együtt kell élnetek azzal, amit tesztek.

A fiatalember felnevetett.

– Ki akarsz minket oktatni?

Belerúgott a szék lábába.

Az öregember meg sem moccant.

A fiatalok kezdtek elveszíteni az érdeklődésüket.

Reakciót akartak.

Látni akarták, ahogy dühbe gurul.

A legmagasabb közülük körbement az asztalon, és a szélére támaszkodott.

A társai értették a célzást.

– Gyerünk! – nevetett fel az egyik. – Mutasd meg neki.

Az asztal felborult.

A tányér darabokra tört.

Az étel a földre került.

A pohár az aszfalthoz csapódott és szilánkokra tört.

Az öregember papírzacskója is felborult.

Egy fénykép hullott ki belőle.

Egy pillanatig senki sem törődött vele.

A három fiatalember nevetett.

– Így most a földről eheted meg az ebédedet.

Az öregember lassan lenézett.

Az ételre.

A törött üvegre.

És aztán a fényképre.

Épp csak néhány centiméterre hevert egy víztócsától.

A férfi utána nyúlt.

De az egyik fiatalember gyorsan felkapta.

– Mi ez?

Az öregember felemelte a fejét.

– Add vissza.

A fiatalember a fényképre nézett. Régi volt.

Fekete-fehér.

Egyenruhás fiatalemberek látszottak rajta.

Mellettük egy férfi állt, aki teljesen másképp festett, mint az előttük álló öregember.

Fiatal volt.

Erős.

Mosolygott.

Egyenruháján számos jelvény díszelgett.

A fiatalember felkuncogott.

– Ez maga?

Az öregember hallgatott.

– Katona volt?

– Adja vissza a fényképet.

– És mit csinált ott?

Az öregember kinyújtotta a kezét.

– Személyes tárgy.

A fiatalember megfordította a fényképet.

A hátoldalán kézzel írt nevek sorakoztak.

Hangosan felolvasta az egyiket.

– Daniel Carter.

Az öregember megdermedt.

A név felkeltette a fiatalember érdeklődését.

– Ki ő? – Az öregember nem válaszolt.

– Szintén katona?

A férfi lassan felállt.

Egy sétabot segítségével.

Csak ekkor vették észre a fiatalemberek, milyen nehezére esik az állás.

– Adja vissza a fényképet.

Ezúttal más volt a hangja.

Határozottabb.

A fiatalember felnevetett, és átnyújtotta a fényképet.

– Tessék.

Az öregember elvette.

Óvatosan letörölte róla a port.

Aztán visszatette a táskájába.

Senki sem tudta, miért olyan fontos ez a számára.

Ám éppen abban a pillanatban egy fekete autó állt meg a kávézó előtt.

Kinyílt az ajtó.

Egy elegáns öltönyt viselő, ötvenes éveiben járó férfi szállt ki.

A kávézó felé nézett.

Meglátta az öregembert.

És azonnal elsápadt.

– Uram…

Az öregember megfordult.

Az öltönyös férfi gyors léptekkel odament hozzá.

– Mi történt?

– Semmi.

– Ki tette ezt magával?

Az öregember a három fiatalemberre nézett.

– Csak egy kis bolondozás volt.

Az öltönyös férfi a felborult asztalra, a törött tányérra és a földön heverő ételre pillantott. Aztán észrevette a művégtagot.

Megváltozott az arckifejezése.

– Ön…

Az öregember egyetlen pillantással elhallgattatta.

Az illető azonnal elhallgatott.

Az egyik fiatal nevetni kezdett.

– Mi van? A nagyapád?

Az öltönyös férfi ránézett.

– Nem.

Kis szünetet tartott.

– Ő a parancsnokom. – A nevetés azonnal elhalt.

A fiatalok egymásra pillantottak.

Az öregember azonban csak fáradtan megrázta a fejét.

– Már senkinek sem vagyok a parancsnoka.

– Számomra mindig az maradsz.

A férfi a három fiatal felé fordult.

– Tudjátok egyáltalán, kire támadtatok rá?

– Nem támadtunk rá.

– Csak felborítottuk az asztalt – tette hozzá a második.

A férfi egy pillanatra az idős veteránra nézett.

– Harminc évvel ezelőtt ez az ember huszonhárom katona életét mentette meg.

A fiatalok hallgattak.

– Köztük az enyémet is.

A legmagasabb közülük idegesen az öreg művégtagjára pillantott.