Alig húsz perccel korábban még minden az irányítása alatt állt.
Néhány óra múlva Tokióban kellett volna lennie.
Egy tárgyalás várta – egy negyvenmillió dolláros szerződésről volt szó, amelyen hónapok óta dolgozott. Minden érintett fél készen állt. A csapata többször is figyelmeztette: ezúttal nem lehet késlekedni.
Ám az egyik megbeszélés elhúzódott.
Tíz perc.
Tizenöt.
Húsz.
És ez a húsz perc elég volt ahhoz, hogy a gép nélküle induljon el.
Cameron az ablaknál állt, és nézte, ahogy az ezüstszínű gép távolodik.
Az asszisztense hívta.
– Mr. West, a japán cég vezetősége nagyon elégedetlen.
– Tudom.
– Meg kellene próbálnunk új időpontot kérni a tárgyalásra.
– Intézze el.
– Ez azt jelentheti, hogy elveszítjük a szerződést.
Cameron egy pillanatig hallgatott.
– Akkor elveszítjük.
Letette a telefont.
Fáradt volt és ingerlékeny, miközben próbált beletörődni abba, hogy gondosan megtervezett napja tönkrement.
Ekkor gyerekhangot hallott.
– Kérem!
Megfordult.
Egy kislány szaladt át a várótermen, egyenesen felé.
Nem lehetett több hatévesnél.
Piros ruhát viselt, göndör haja borzolt volt, arcát pedig könnyek áztatták.
Egészen Cameronig szaladt, majd hirtelen megállt.
– Kérem, uram!
Cameron azonnal leguggolt hozzá. – Mi történt?
A kislány maga mögé mutatott.
– Anya.
Elcsuklott a hangja.
– Nem akar felébredni.
Cameron azonnal megfordult.
Egy sárga ruhás nő feküdt a padlón a 47-es kapu közelében.
Tömeg vette körül.
Néhányan csak bámulták.
Mások suttogtak.
Egy férfi még a telefonját is elővette, és videózott.
De szinte senki sem tett semmit.
Cameron felállt. – Hívjanak mentőt!
Senki sem reagált elég gyorsan.
Elővette a saját telefonját.
– Terminál, 47-es kapu – mondta az operátornak. – Egy nő, harminc körüli, eszméletlen. Azonnali segítségre van szükségünk.
Letérdelt a nő mellé.
Ellenőrizte, reagál-e a nő, és követte az operátor utasításait.
Közben a kislány is mellé térdelt.
– Anya…
Apró kezét a nő arcára tette.
– Anya, kérlek.
Cameron ránézett.
– Hogy hívnak?
– Hope.
– Hope, figyelj rám. Már úton vannak a mentősök.
– Meg fog halni?
A kérdés jobban szíven ütötte, mint bármi, amit az elmúlt évek üzleti megbeszélésein hallott.
Ránézett.
Nem akart hazudni neki.
– Nem tudom.
Hope újra sírni kezdett.
Cameron a vállára tette a kezét.
– De mindent megteszünk, amit csak lehet.
– Megígéred?
Cameron bólintott.
– Megígérem. – Néhány perccel később megérkezett a repülőtéri biztonsági szolgálat, nem sokkal utánuk pedig a mentősök is.
A helyzet azonnal megváltozott.
Az egészségügyi csapat átvette a nő ellátását.
Hope megpróbált a hordágy felé nyúlni.
– Vele kell mennem!
Az egyik biztonsági őr mellé térdelt.
– Kicsim, nem mehetsz be a mentőautóba.
– De hát ő az anyukám!
Cameron a mentősre nézett.
Aztán Hope-ra.
És egy pillanatnyi habozás nélkül megszólalt:
– Én megyek vele.
Az őr meglepetten nézett rá.
– Rokona?
– Nem.
– Akkor miért…
Cameron a kislányra nézett.
– Mert nem megy oda egyedül.
Hope hozzásimult.
– Nem hagysz magamra?
– Nem.
– Még a kórházban sem?
– Ott sem. Így hát az a férfi, akinek épp Tokióba kellett volna repülnie egy negyvenmillió dolláros üzlet miatt, beült a mentőautóba egy kislánnyal, akit percekkel korábban még nem is ismert.
A kórházban az orvosok azonnal elvitték az anyát vizsgálatra.
Hope a váróterem egyik székén ült.
A lába alig érte a padlót.
Cameron mellé ült.
– Hogy hívják anyukádat?
– Emily.
– És a vezetékneve?
Hope megmondta neki.
Cameron feljegyezte.
– Van valaki, akit fel kellene hívnunk? Apukád? Nagyi?
Hope megrázta a fejét.
– Apu már nincs velünk.
Cameron elhallgatott.
– Sajnálom. – Hope lesütötte a szemét.
– Azt mondta, visszajön.
Cameron nem tudta, mit mondjon.
Elővette a telefonját.
Tucatnyi nem fogadott hívás villogott a kijelzőn.
Asszisztens.
Ügyvéd.
Üzleti partnerek.
Tokió.
Egy japán cég.
Egy negyvenmillió dolláros szerződés kezdett meghiúsulni.
Cameron képernyővel lefelé fordította a telefont.
Hope ránézett.
– Nem kellett volna valahová elutaznod?
– De igen.
– És miattunk nem mész?
Cameron elmosolyodott.
– Azt hiszem, itt volt a helyem.
– De rengeteg pénzt fogsz veszíteni.
Cameron egy pillanatra elhallgatott.
– Pénzt mindig lehet újra keresni.
Hope merően nézte.
– És anyu?
Cameron a műtő ajtajai felé nézett.
– Arra talán nincs második esély.
Amióta a repülőtéren odaszaladt hozzá, Hope most mosolyodott el először egy kicsit.
Majdnem két óra elteltével kijött az orvos.
Cameron azonnal felállt.
– Családtag?
– Nem – felelte Cameron. – De a lányával vagyok.
Az orvos Hope-ra nézett.
– Az anyukája állapota stabil.
Hope a megkönnyebbüléstől sírva fakadt.
– Láthatom? – Egy pillanat.
Cameron megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Azt hitte, a feladata véget ért.
Az asszony rendben lesz.
A gyerek biztonságban van.
Visszatérhet a munkájához.
Ám ekkor az orvos hozzátette:
– Van még valami. – Cameron megfordult.
– Találtunk valamit a személyes holmijai között.
– Mit?
Az orvos egy pillanatig habozott.
– Egy dokumentumot.
Átnyújtott neki egy borítékot.
Cameron kinyitotta.
Belül egy régi fénykép volt.
A fényképen a fiatal Emily látszott.
Egy férfi állt mellette.
Cameron a képre nézett, és azonnal megdermedt.