Aztán egy fiú, akit nem ismert, arra kérte, próbálja meg még egyszer. Amikor a lába először megmozdult, apja rájött, hogy az elmúlt nyolc évben hazugságban élt.

Clara nem emlékezett arra a napra, amikor minden megváltozott.

Még csak néhány hónapos volt, amikor az élete egyetlen szó köré kezdett összpontosulni.

„Talán.”

Talán egyszer majd járni fog.

Talán visszatér az érzés a lábaiba.

Talán segít majd a gyógytorna.

Talán csak időre van szüksége.

Eközben Clara nőtt és fejlődött.

Csecsemőből kislánnyá cseperedett.

Kislányból nyolcéves gyermekké.

Ám a lábai mozdulatlanok maradtak.

Kerekesszékben ült.

Mankót használt.

Gyógytornára járt.

Hetente orvoshoz vitték.

Apja, Daniel, sosem adta fel a reményt.

Meggyőződése volt, hogy eljön a nap, amikor Clara lábra áll.

„Amikor eljön az a nap” – szokta mondani neki –, „én leszek az első, aki elkap.”

Clara hitt neki.

Legalábbis eleinte hitt.

Ám ahogy teltek az évek, elfáradt.

Belefáradt a bámuló tekintetekbe.

Belefáradt a sajnálatba.

Belefáradt abba, hogy nézte a többi gyereket futkározni, miközben neki azt kellett kérdeznie, van-e lift. Mégis volt valami, ami segített neki.

A víz.

Volt a házukban egy régi fémkád, amelyet apja rehabilitációs gyakorlatokhoz alakított át.

Clara hosszú órákat töltött benne.

A vízben könnyebbnek érezte a testét.

Azt az érzést keltette benne, hogy talán mégis van visszaút.

Egy délután azonban nem volt egyedül.

Egy fiú állt az öreg kerti falnál.

Körülbelül kilencéves lehetett.

Noah-nak hívták.

Clara alig ismerte.

Néhányszor már látta a környéken. Soha nem igazán beszélgettek még.

Ám azon a napon közelebb lépett hozzá.

Figyelte, ahogy Clara a gyakorlatait végzi.

– Miért próbálod folyton mozgatni a lábadat? – kérdezte.

Clara vállat vont.

– Mert muszáj.

– És mozognak?

– Nem.

Noah egy pillanatig hallgatott.

Aztán letérdelt a kád mellé.

– Próbáld meg.

Clara ránézett.

– Mit?

– Állj fel.

Clara felnevetett.

Nem vidám nevetés volt.

– Nyolc éve nem jártam.

– Akkor próbáld meg újra.

– Az orvosok azt mondják…

– Én nem vagyok orvos.

Clara megrázta a fejét.

– Ez igaz.

Noah elmosolyodott.

– Akkor ne hallgass rám. Csak próbáld meg.

Clara megragadta a mankóit.

Maga elé helyezte őket.

Mély levegőt vett.

Megpróbálta megmozdítani a jobb lábát.

Semmi.

Újra próbálkozott.

Semmi.

– Látod? – mondta.

Noah megrázta a fejét.

– Még egyszer.

Clara összeszorította a fogát.

Ezúttal koncentrált.

És akkor megtörtént.

Megmozdult a lábfeje.

Csak néhány milliméternyit.

De megmozdult.

Clara megdermedt.

Noah ránézett.

– Látod?

Clara nem tudott megszólalni.

Újra próbálkozott.

Ezúttal a lába egy kicsit többet mozdult.

És ekkor léptek zaja hallatszott.

Nehéz léptek zaja a kavicson.

Clara azonnal felismerte, kié.

Az apjáé.

Daniel belépett a kertbe.

Tekintete először Clarára esett.

Aztán Noahra.

– Mit csináltok itt?

Noah felállt.

– Csak gyakoroltunk.

Daniel megfeszült.

– Megmondtam, hogy ne gyere ide.

Noah lesütötte a szemét.

Daniel Clara felé fordult.

– Menj be.

– Apa…

– Most.

Clara engedelmeskedett. Ám mielőtt elfordult volna, Noah megszólalt:

– Tud járni.

Daniel megállt.

Lassan megfordult.

– Mit mondtál?

– Láttam.

– Mit láttál?

Noah Clara lábára mutatott.

– Megmozdult.

Daniel a lányára nézett.

– Clara?

Clara nem szólt semmit.

Aztán olyasmit tett, amire nyolc éve nem volt példa.

Újra megpróbálta megmozdítani a lábát.

És sikerült neki.

Daniel lassan letérdelt.

Döbbenet ült ki az arcára. – Hogy csináltad?

– Nem tudom.

– Próbáld meg újra.

Clara engedelmeskedett.

A lába megmozdult.

Daniel felnézett Noahra.

– Honnan tudtad, hogy képes rá?

A fiú hallgatott.

– Noah.

A fiú a ház felé nézett.

– Anya mondott nekem valamit.

– Mit?

– Azt mondta, Clarának sosem lett volna szabad elveszítenie a járás képességét.

Daniel elsápadt.

– Hogy érted ezt?

Noah a sövény túloldala felé mutatott.

– Azt mondta, tudja, mi történt vele.

Daniel azonnal felállt.

– Ki az anyukád?

Noah kimondta a nevét.

Danielnek leesett az álla.

Olyan nő volt ő, akit Daniel nyolc éve nem látott.

Olyan nő, aki Clara balesetének napján eltűnt a városból.

Olyan nő, akiről Daniel azt hitte, elköltözött.

– Hol van? – kérdezte.

Noah a régi kőösvény felé mutatott.

– Ott.

Daniel futásnak eredt.

Clara a tekintetével követte.

És abban a pillanatban valami megmozdult az elméjében.

Először csak egy villanás.

Aztán egy hang.

Egy sikoly.

Eső.

Kavicsok.

És valakinek a keze.

Clara a tenyerét a fejéhez szorította.

– Apa…

Daniel azonnal visszafordult.

– Mi a baj?

– Emlékszem.

– Mire emlékszel?

Clara behunyta a szemét.

– Arra a napra. Daniel megdermedt.

– Mire emlékszel?

Clara sírva fakadt. – Nem voltam egyedül.

Daniel gyomra összeszorult.

– Ki volt ott?

Clara egy pillanatig hallgatott.

Aztán suttogva mondta:

– Te.

Daniel elsápadt.

– Én?

– De nem voltál ott, amikor leestem.

– Micsoda?

– Előtte ott voltál.

Clara újabb emlékfoszlányokat kezdett felidézni.

Az apja.

Egy veszekedés.

Valaki más.

És aztán olyan szavak, amelyeket akkor még nem értett.

– Azt mondtad, senkinek sem mondhatom el, amit láttam.

Daniel hátrébb lépett.

– Clara, én…

– Aztán leestem.

Csend telepedett rájuk.

Noah a közelben állt.

Daniel ránézett.

– Mit mondott neked az anyád?