„Az észlény.”
Ez a szó régen fájt neki.
Ma már nem.
Most szinte nevetségesnek tűnt számára, hogy azok az emberek, akik tizenöt éve nem ismerték őt igazán, még mindig azt hitték, mindent tudnak róla.
Maria lassan letette a poharát az asztalra.
– Szóval? – ismételte meg Lilija. – Hová is juttatott végül az a híres eszed?
Maria elmosolyodott.
– Dolgozom.
Igor felnevetett.
– Ennyi az egész?
– Mit szerettél volna hallani?
– Nem is tudom. Valami nagy dologra számítottam. Végtére is te voltál az évfolyamelső.
Lilija áthajolt az asztalon.
– Mennyit keresel?
Maria megvonta a vállát.
– Eleget ahhoz, hogy boldog legyek.
– Szóval nem sokat – jegyezte meg Lilija.
Néhány osztálytársa felnevetett.
Maria hallgatott.
Az asztalnál senki sem sejtette, hogy percekkel korábban felhívta a személyi asszisztense, és emlékeztette egy másnap reggelre, Londonba tervezett megbeszélésre.
Senki sem tudta, hogy az egyszerű zöld ruhát viselő nő tulajdonrészt birtokol egy olyan cégben, amelynek termékeit számos európai országban forgalmazzák.
Senki sem tudta, hogy tíz évvel ezelőtt a garázsában alapított egy kis technológiai céget.
És persze azt sem tudta senki, hogy az éttermet, ahol éppen ültek, nem véletlenül választották ki.
Maria volt a tulajdonosa.
Mégsem érezte szükségét, hogy ezzel kérkedjen. Hiszen már régen rájött: felesleges bizonygatni az értékünket olyan emberek előtt, akiknek amúgy sincs szándékukban észrevenni azt.
Az osztálytársai azonban nem hagyták annyiban.
– Tudod, mi a furcsa? – mondta Igor. – Az iskolában mindig te voltál a legjobb. Csupa ötös, versenyek, érmek… És ma?
Körbenézett az asztalnál.
– Nézz csak ránk.
Az órájára mutatott.
– Saját cégem van.
Lilija azonnal közbevágott:
– Én múlt hónapban Dubajban jártam. – Én pedig új lakást vettem – dicsekedett egy másik osztálytárs.
– Nekem két autóm is van.
– Én pedig befolyásos embereket ismerek.
Maria hallgatta őket.
Aztán Lilija felnevetett.
– És neked mid van?
Maria az egyszerű kézitáskájára pillantott.
– Lelki békém.
Egy pillanatra csend támadt.
Aztán Igor nevetésben tört ki.
– Lelki béke? Ezt csak az mondja, akinek semmije sincs.
Maria ránézett.
– Talán.
Lilija úgy döntött, rátesz még egy lapáttal.
– Emlékszel, mennyit tanultál annak idején az iskolában? Mindig azt mondtuk, hogy egyszer még nagy tudós vagy professzor lesz belőled.
– Erre tessék, így végezted.
Maria nem válaszolt.
Ám elméjében felvillant az utolsó iskolai nap emléke.
Ott állt a tábla előtt, kezében az ellenőrzőjével.
Az igazgató az egész iskola előtt aranyéremmel tüntette ki.
Mindenki megtapsolta.
Majdnem mindenki.
Lilija és a többi lány a hátsó sorban nevetgélt. Az ünnepség után Lilija odalépett hozzá.
– Élvezd csak az érmedet – mondta.
– Valószínűleg ez az egyetlen dolog, amit valaha is kapsz majd az élettől.
Maria tizenöt évig őrizte ezt a mondatot az emlékezetében.
Nem sérelemként.
Hanem emlékeztetőül.
Végtére is, az érettségi utáni élete nem tűnt különösebben rendkívülinek.
Egyetemre ment.
Tanult.
Esténként dolgozott.
Nem voltak drága ruhái.
Nem volt autója.
Kis lakásban élt.
És sokáig nagyon keveset keresett.
Ám volt egy szokása.
Minden este lejegyezte az ötleteit.
Ha problémát észlelt, megoldást keresett rá.
Amikor valaki azt mondta, hogy valamit nem lehet megcsinálni, tudni akarta az okát.
Tanulmányai során észrevette, hogy a kisvállalkozásoknak komoly gondot okoz a rendelések és a készletek kezelése.
Így hát egyszerű szoftver fejlesztésébe kezdett. Eleinte csak néhány helyi vállalkozó számára.
Aztán már több tucatnyinak.
Majd több százuknak.
Az első irodája egy garázs volt.
Az első alkalmazottja egy iskolai barátja.
Az első évben pedig szinte semmit sem kerestek.
Maria azonban nem adta fel.
Évről évre növekedett a cég.
Nem egyik napról a másikra jött a mesés siker.
Évek munkájába telt.
Hibák.
Adósságok.
Kudarcba fulladt projektek.
És néhány olyan pillanat, amikor majdnem mindent feladott.
Végül azonban a cég gyorsabban kezdett növekedni, mint ahogy azt várta.
Befektetők szálltak be.
Nemzetközi szerződések követték egymást.
És a kisvállalkozás több száz embert foglalkoztató céggé alakult. Maria élete mégsem úgy változott meg, ahogy azt egykori osztálytársai talán várták volna.
Nem vett hivalkodó ruhákat.
Nem posztolt fényképeket drága autókról.
Nem kérkedett a nyaralásaival.
Pénze nagy részét visszaforgatta a cégbe, egy részét pedig ösztöndíjakra ajánlotta fel alacsony jövedelmű családok gyermekeinek.
Ezért nem ismerték fel az osztálytársai.
Mert ők még mindig azt a lányt látták, aki nagy szemüveget és kopott pulóvert viselt.
És éppen ezért hagyta Maria, hogy folytassák a csipkelődést.
Egészen addig, amíg valami váratlan dolog nem történt.
Este kilenc óra körül egy sötét öltönyös férfi lépett az asztalukhoz.
Az étteremvezető volt az.
Maria felé hajolt.
– Doktornő, elnézést a zavarásért. Szükségem lenne az aláírására a holnapi szállítmány dokumentumain.
Csend telepedett az asztaltársaságra.
Maria bólintott.
– Hagyja őket az irodámban.
– Természetesen.
A férfi elsétált.
Lilija összeráncolta a homlokát.
– Doktornő?
Maria elmosolyodott.
– Igen.
– Ön doktor?
– Doktori címem van.
Igor idegesen felnevetett.
– És hol dolgozik?
Maria ránézett.
– Több cégnél is.
– Többnél?
– Igen.
Hirtelen senkinek sem volt kedve a viccelődéshez. Az üzletvezető néhány perccel később visszatért.
– Elnézést, még egy dolog.
– Igen?
– Holnap érkezik a befektetőink egy küldöttsége. Szeretnének találkozni az étterem tulajdonosával.
Lilija elsápadt.
– A tulajdonossal?
Az üzletvezető…