Amir nem bízott benne.

Mégsem akarta bizonyítékok nélkül megvádolni.

Ezért rejtett kamerákat szereltetett fel a ház különböző pontjain.

Napokig nem történt semmi szokatlan. A gondozó pontosan úgy látta el Samirt, ahogyan kellett: etette, átöltöztette, segített neki a mozgásban, és naponta többször is ellenőrizte az állapotát.

Amir már saját gyanújában is kételkedni kezdett.

Aztán egy este megnyitotta a testvére hálószobájában rögzített felvételt.

És amit látott, attól azonnal felpattant a székéből.

Amir és Samir ikrek voltak.

Születésüktől fogva annyira hasonlítottak egymásra, hogy csak a legszűkebb családi kör tudta őket megkülönböztetni. Gyerekként szinte minden napjukat együtt töltötték. Ugyanabba az iskolába jártak, ugyanazokat a játékokat játszották, később pedig együtt utazták be a világot.

Bár családjuk az ország leggazdagabbjai közé tartozott, a fivérek sosem veszekedtek a pénzen.

Amir bármit megkaphatott, amit csak akart.

Ahogyan Samir is.

És mindketten tudták: legnagyobb kincsük nem a bankszámláikon rejlik, hanem abban, hogy számíthatnak egymásra.

Aztán bekövetkezett a baleset.

Samir épp hazafelé tartott, amikor autója megcsúszott a vizes úton. A karambol örökre megváltoztatta az egész család életét. Az orvosok órákon át küzdöttek az életéért.

Túlélte.

Ám a következmények lesújtóak voltak.

Számos műtét után az orvosok közölték Amirral, hogy Samir gerince és idegrendszere súlyosan károsodott. A szakemberek szerint minimális volt az esély arra, hogy valaha is újra normálisan tudjon járni.

Amir nem volt hajlandó elfogadni a szavaikat.

– Keressenek valakit, aki segíthet rajta – mondta.

– Már mindent megtettünk, ami lehetséges.

– Akkor keressenek valakit, aki többre képes.

Attól a pillanattól kezdve hatalmas összegeket költött a kezelésére.

Különböző országokból hívatott szakembereket. Külön rehabilitációs helyiséget építtetett ki a házban. Magánúton fizetett gyógytornászok, neurológusok, rehabilitációs szakorvosok és kísérleti kezelésekre szakosodott szakemberek szolgáltatásait vette igénybe.

Samir mégis továbbra is mások segítségére szorult.

Egyedül nem tudott felállni.

Segítség nélkül nem tudott átülni az ágyából a kerekesszékbe.

Volt, hogy még az alapvető kommunikáció is nehézséget okozott neki.

Amir mégsem adta fel a reményt.

– Egyszer majd fel fogsz állni – mondogatta neki.

Samir ilyenkor mindig elmosolyodott.

– És te leszel az első, aki elkap, ha elesem.

Ez volt a kis közös szokásuk.

És éppen ezért nem tudta elviselni a gondolatot, hogy bárki is bántalmazza a testvérét.

Néhány hónappal korábban az egyik tapasztalt gondozó távozott.

A helyét egy Leila nevű fiatal nő vette át.

Első ránézésre nagyon nyugodt természetűnek tűnt. Udvarias volt, szorgalmas, és szinte sosem panaszkodott semmire.

Sőt, több időt töltött Samirral, mint a többi alkalmazott.

Amir ezt eleinte jó dolognak tartotta.

– Nagyon lelkiismeretes – mondta róla egyszer az egyik ápoló.

Amir egyetértett ezzel.

Ám körülbelül két hét elteltével valami nyugtalanító dolgot vett észre.

Nagy véraláfutás éktelenkedett Samir lábán.

– Mi történt?

Leila habozás nélkül válaszolt.

– Nekiütközött az ágynak, miközben áttettem a kerekesszékbe.

Amir hosszú ideig fürkészte az arcát.

– Biztos benne?

– Igen.

Nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni.

Fizikailag megterhelő feladat volt olyan valakiről gondoskodni, aki önálló mozgásra képtelen.

Néhány nappal később azonban újabb véraláfutást talált.

Ezúttal a karján.

Aztán egy másikat az oldalán.

Megint egyet a térdén.

Amir kezdett nyugtalankodni.

Egyik este behívta Leilát a dolgozószobájába.

– Üljön le.

A nő leült.

– Szeretnék közvetlenül kérdezni valamit.

– Természetesen.

– Bántja a testvéremet?

Leila arca elsápadt.

– Nem. – Akkor magyarázza meg nekem a zúzódásokat.

– Uram, Samir teste nagyon érzékeny. Az átültetések során előfordulhatnak sérülések.

– Ennyi zúzódás?

– Soha nem bántanám őt.

Amir figyelte a nőt.

A válasz nem elégítette ki.

De az egész helyzetben a legrosszabb mégsem ez volt. Samir nem mindig tudta elmondani, mi történt napközben.

Néha fáradt volt.

Máskor hallgatott.

És amikor Amir a zúzódásokról kérdezte, Samir csak megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Ez a mondat visszhangzott Amir fejében.

Nem tudom.

Végül úgy döntött, nem kockáztat.

Még aznap éjjel biztonsági rendszert szereltetett fel a házban.

Apró, rejtett kamerákat helyeztek el a folyosókon, a közös helyiségekben és – mindenekelőtt – Samir hálószobájában.

Mindössze két ember tudott a létezésükről:

Amir és a biztonsági szakember.

Az első napon nem történt semmi.

Ahogy a másodikon sem.

Sem a harmadikon.

A felvételeken Leila pontosan olyan volt, amilyennek mindenki leírta.

Gondoskodott Samirról.

Segített neki a tisztálkodásban.

Etette.

Masszírozta a kezét és a lábát.

Átültette a kerekesszékbe.

Még könyveket is olvasott fel neki.

Amirben bűntudat ébredt.

Talán rosszul ítélte meg a nőt.

Talán a zúzódások valóban a megterhelő gondozás közben keletkeztek.

Talán egyszerűen csak túl ijedt volt.

Aztán egy késő estén, miközben a dolgozószobájában ült, átnézte a különböző kamerák felvételeit.

Különösebb ok nélkül megnyitotta Samir hálószobájának képét.

A képernyő sötét volt.

Samir az ágyban feküdt.

Néhány másodperccel később kinyílt az ajtó.

Leila lépett a szobába.

Amir kiegyenesedett.

Leila maga mögött becsukta az ajtót.

Aztán bezárta.

Amir azonnal éber lett.

– Miért zárja be…