Az ember azt hiszi, ismeri a másikat. Legalábbis azokat, akikkel nap mint nap megosztja az ágyát, az otthonát, az életét. És mégis, néha elég egyetlen pillanat, egy apró részlet, hogy minden, amit biztosnak hitt, meginogjon.

Már hónapok óta éreztem, hogy valami megváltozott. Ádám, a férjem, más lett. Nem látványosan – nem kiabált, nem veszekedett, nem csalt meg nyilvánvaló módon. Inkább csak… kisiklott közülünk. Későn járt haza, elmerült a telefonjában, elnézett mellettem, mint aki valahol máshol jár. Kitalált üzleti utakra hivatkozott, és ha kérdeztem, csak mosolygott: “Majd elmesélem később.” De a “később” sosem jött el.

Amikor megtudtuk, hogy gyermeket várunk, azt hittem, ez majd közelebb hoz minket egymáshoz. Volt is néhány pillanat, amikor úgy tűnt, minden a régi. De ahogy múltak a hetek, a távolság csak nőtt. A hasam nőtt, ő pedig mintha egyre inkább eltűnt volna mögötte.

Aztán egy éjszaka, minden megváltozott.

Ádám hajnali kettő körül ért haza. Nem szólt semmit, csak belépett, levetkőzött, és elment zuhanyozni. A víz zubogása közben ültem az ágy szélén, és néztem az ajtót. A gyomromban valami fojtogató szorítást éreztem. Amikor visszajött, csupán egy boxeralságban lefeküdt mellém, és szinte azonnal elaludt. Én viszont nem tudtam lehunyni a szemem.

Csak néztem őt a félhomályban, a szuszogását, ahogy a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Aztán hirtelen megfordult, hasra feküdt, a nyaka enyhén oldalra billent. És akkor megláttam.

A bőrén, a tarkójánál, egy új tetoválás sötétlett. Egy vonalkód. Precízen húzott fekete csíkok, mint egy árucikken. Ott volt előttem, korábban nem láttam. Nem volt ott, amikor először találkoztunk, amikor összeházasodtunk, vagy amikor terhes lettem. Friss volt. És titokban készült.

A szívem kihagyott egy ütemet. Lehajoltam, jobban megnéztem. A vonalak alatt apró betűk és számok: ID-#302476D9.

Furcsa remegés fogott el. Nem értettem. Mi ez? Mit jelent? Miért nem szólt róla?

Lassan elővettem a telefonomat, és óvatosan, hangtalanul megnyitottam a kamerát. A tetoválásra irányítottam, és bekapcsoltam a QR-kód olvasót. Nem hittem, hogy működni fog – de a kamera egyszer csak kattant, és a kijelzőn megjelent egy link.

Egy szürke háttérrel, névtelen cím: “project-observer.org/entry302476D9”

Az ujjam remegett, miközben rákattintottam. A böngésző betöltött egy oldalt. Jelszót kért.

Megpróbáltam a nevemet. Nem működött. Beírtam az esküvőnk dátumát – semmi. Aztán, szinte gépiesen, beírtam: Noel. A nevet, amit közösen választottunk a még meg sem született kisfiunknak.

Az oldal megnyílt.

Egy adatlap volt. Tiszta, fehér háttéren, feketén szedett sorok: Megfigyelési alany – kódnév: Ádám R. Mellette részletes információk: tartózkodási helyek, napi mozgás, kommunikációs jegyzetek. Aztán hangfájlok, leiratok, megfigyelési naplók.

Lélegzetvisszafojtva olvastam tovább.

Kiderült, hogy a férjem – vagy akit én annak hittem – része volt egy titkos kísérletnek. A program célja: hosszú távú beépített megfigyelés bizonyos „érzékeny társadalmi profilok” esetén. A nevem szerepelt az egyik fájlban. Időbélyegzővel, dátumokkal. Azt írták: “Alany közel kerül a megfigyelendő személyhez – kapcsolat sikeresen kialakítva. Cél: teljes érzelmi bevonódás.”

Ott ültem a sötétben, terhesen, és a telefon képernyőjén a férjem kémaktáját olvastam.

Ő közben nyugodtan aludt mellettem.

És akkor értettem meg: az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Egy kísérlet része. Egy megfigyelési program színpada, amiben én voltam az alany, ő pedig a kulcsszereplő.

Nem tudom, mikor tört el bennem valami. Talán amikor először mondta, hogy szeret. Talán most, ebben a csendes, rideg éjszakában.

De egyvalamit biztosan tudtam: ez az élet már nem lehet ugyanaz, mint tegnap volt.