A kardiológiai klinika tisztán csillogó folyosóin minden nap ugyanúgy kezdődött: halk sarkantyúk kopogása, gépek pittyegése, kávéillat, és a nővérek sietős, gyakorlott mozdulatai. Anna Munro, a huszonöt éves, frissen végzett ápolónő már hónapok óta itt dolgozott, mégis minden reggel úgy érezte, mintha egy másik világba lépne be. Egy világba, ahol az idő lelassul, ahol a testek alszanak, és a szívek – ha minden jól megy – tovább dobognak. Egy világba, amelynek egyik sarkában, a 207-es szobában, egy férfi feküdt mozdulatlanul.

Grant Carter, harminckét éves, gazdag üzletember. Egy tragikus autóbaleset után került ide, mély kómában. A város krémje ismerte a nevét: befektető, sporttámogató, jótékonykodó. A baleset óta viszont már csak egy név volt egy kórlapon. Egy test, ami lélegzett, de nem élt. Anna első naptól fogva őt ápolta – talán a klinika szeszélye volt, vagy az, hogy mások nem akarták elvállalni a hosszú távú, kiszámíthatatlan feladatot. De Anna nem bánta.

Minden nap ugyanúgy zajlott: reggel vérnyomásmérés, hőmérséklet, infúziók ellenőrzése. Délután fürdetés, testhelyzet-változtatás, a bőr védelme. Esténként – amikor mindenki más már elment – Anna gyakran leült az ágy mellé, mesélt neki. A saját napjáról, az időjárásról, filmekről, zenéről. Néha viccet is mondott. Úgy tett, mintha hallaná. Valahol belül remélte is.

Aztán egy este minden megváltozott.

Aznap szokatlan csend volt a folyosókon. Egy vihar közeledett, az ablakokat verte az eső. Anna – mint mindig – belépett a 207-esbe, leellenőrizte a monitorokat, beállította a szobai fényeket, majd felemelte a takarót, hogy elindítsa az esti tisztálkodási rutint.

És akkor megdermedt.

Amit látott, nem volt semmihez hasonlítható. Nem a test sebei vagy jelei sokkolták – azokat már jól ismerte. Hanem valami egészen más. A férfi combján, közvetlenül a bőrön, halvány tetoválás húzódott – mintha ceruzával rajzolták volna. Egy dátum volt: 2005.10.14. Alatta egy név: A. Munro.

Anna úgy érezte, megszédül. Hátrahőkölt. A szíve hevesen vert. Hogy lehet ez? Ez nem lehet véletlen. A saját vezetékneve? És a dátum… pontosan az ő tizedik születésnapja.

A következő napokban nem hagyta nyugodni a gondolat. Elkezdett kutakodni. Megnézte a férfi múltját, amennyire csak tudta. Sajtócikkek, interjúk, céges bemutatók. És egy nap, a könyvtár archívumában rábukkant egy régi újságcikkre: „Fiatal nő autóbalesetben meghalt, kislánya túlélte.” A cikk szerint a nő neve Amanda Munro volt – Anna édesanyja.

A baleset idején Grant Carter éppen ott tartózkodott – tanúvallomásokat is tett, de soha nem derült ki pontosan, mi történt. Csak annyit tudtak: a két autó összeütközött, és valaki hibázott. A nyomozás végül lezárult, felelősségre vonás nélkül. Anna akkoriban még túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen. A nevelőszülők később nem beszéltek a részletekről.

De most ott volt előtte a test, amelyhez nap mint nap gyengéd kézzel nyúlt – és a bőrön a bizonyíték: ez a férfi valahogy kapcsolódik hozzá. Talán több is, mint gondolta. Lehet, hogy ő okozta a balesetet? Vagy ő mentette meg őt? Miért volt ott a neve a testén? És miért érezte hetek óta azt a furcsa, kimondhatatlan kötődést hozzá?

Aznap este újra leült mellé. Nem mondott semmit, csak nézte az arcát. A szemhéjak alatti rezzenések, a légzés ritmusa, a gépek halk zúgása hirtelen új értelmet nyert. És akkor – először hónapok óta – a férfi ujja megmozdult. Először alig észrevehetően, majd határozottabban. Anna megfogta a kezét. A férfi szemei lassan kinyíltak.

Anna nem szólt semmit. Csak tartotta a kezét. A válaszok idővel jönnek majd.

De a legnagyobb kérdés azóta sem hagyja nyugodni:

Mi az igazság – és miért pont ő lett ennek a férfinak az őrzője?