Csak a legközelebbi szeretteimet hívtam meg.

A szüleimet, néhány barátot, a férjem szüleit, valamint a sógornőmet és a férjét.

Egyszerű estére vágytam.

Jó ételekre, zenére, nevetésre, és néhány olyan órára, amikor nem kell a munkával, a pénzzel vagy családi gondokkal foglalkoznunk.

Tele volt a ház emberekkel.

Sült hús illata szállt a konyhából, saláták sorakoztak az asztalon, középen ott állt a torta, a hangszórókból pedig halkan szólt a zene.

És minden tökéletesen alakult.

Egészen addig, amíg el nem jött az ajándékozás ideje.

Sorra kaptam az ajándékokat.

A szüleim egy pénzzel teli borítékot nyújtottak át.

– Vegyél rajta valamit, amire igazán vágysz – mondta anyu.

A sógornőm egy csodás szépségápolási készletet adott.

A férje egy üveg bort hozott.

Aztán az anyósomon volt a sor.

Egy kis csomagot nyújtott át.

Egy törölköző volt benne.

Ránéztem, és elmosolyodtam.

– Köszönöm.

Nem volt épp lenyűgöző ajándék, de nem is vártam mást tőle.

Az anyósom évek óta hasonló, praktikus dolgokkal ajándékozott meg.

És már megtanultam, hogy ne vegyem a szívemre.

Ekkor megjelent mellettem a férjem.

Egy kis dobozt tartott a kezében.

– Ez tőlem van.

– Még egy ajándék?

– Ez egy kicsit különleges.

Kinyitottam a dobozt.

És megdermedtem.

Egy gyémántos aranygyűrű volt benne. Pontosan olyan, amilyenről évek óta álmodoztam.

Nem volt hatalmas.

Nem volt túlzottan hivalkodó.

De gyönyörű volt.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Miért?

– Biztosan vagyonokba került.

Elmosolyodott.

– Neked sosem jó semmi.

Megöleltem.

Körülöttünk mindenki tapsolni kezdett.

Anyu mosolygott.

A barátaim a gyűrűt csodálták. Könnyek szöktek a szemembe.

És ekkor megszólalt az anyósom.

– Szóval otthon semmire sincs pénzünk, de erre van?

Azonnal csend telepedett a szobára.

A férjem felé fordult.

– Anya, kérlek.

– Mit kérjek?

Az anyósom a gyűrűre mutatott.

– Mennyibe került?

– Semmi közöd hozzá.

– Dehogynem!

– Miért?

– Mert hülyeségekre szórod a pénzt, miközben a húgodnak segítségre lenne szüksége a felújításhoz.

A húga zavartan lesütötte a szemét.

– Anya, én sosem kértem pénzt.

– Mert szerény vagy.

Aztán rám nézett.

– De vannak, akik nem szerények.

Mindenki azonnal értette, kire gondol.

Nehezen nyeltem egyet.

– Ma van a születésnapom.

– És?

– Nem hagyhatnánk ezt most annyiban?

– Azt hiszed, csak azért, mert születésnapod van, bármit megkaphatsz, amit akarsz?

A férjem kihúzta magát.

– Anya, elég volt. – Nem, most már elég!

Az anyósom hangja egyre hangosabbá vált.

– Évek óta csak az orrodnál fogva vezet!

– Elég volt.

– A saját anyádnak sosem vettél ilyesmit!

A férjem hitetlenkedve nézett rá.

– Ez nem igaz.

– Akkor mondd meg, mikor vettél nekem utoljára valami drágát?

Halálos csend töltötte meg a szobát.

Aztán hozzátette:

– A feleségednek gyémántjai vannak, én meg nem kapok mást, csak ígéreteket.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Az anyósomnak mindig sikerült beleavatkoznia a magánügyeinkbe.

Hogy mennyit keresünk.

Hogy mennyit költünk.

Hogy hová megyünk nyaralni.

Hogy mit veszünk.

Hogy mennyibe került az autónk. Még azt is megkérdezte néhányszor, mennyi pénzünk van a megtakarítási számlánkon.

De ezúttal átlépte a határt.

– Anya – mondta a férjem –, hónapokig spóroltam arra a gyűrűre.

– Azt a pénzt a húgodnak kellett volna adnod.

– Nincs rá szüksége.

– Dehogynem!

– Azt mondta, nincs.

Anyósom ismét felém fordult.

– Te vagy az, aki ilyen badarságokkal tömöd a fejét.

Bevallom, legszívesebben kimentem volna.

Nem akartam kiabálni.

Nem akartam jelenetet rendezni a vendégek előtt.

Ám ekkor anyósom olyasmit mondott, ami végleg felélte a maradék türelmemet is.

– Ha igazán szeretne téged, a családjának adta volna azt a pénzt.

A férjemre néztem.

Aztán a húgára.

Végül pedig az anyósomra. – Rendben – mondtam nyugodtan.

Anyósom elhallgatott.

– Rendben?

– Igen.

Levettem a gyűrűt az ujjamról.

Az asztalra tettem.

Anyósom diadalmasan felvonta a szemöldökét.

– Látod?

De én elmosolyodtam.

– De van valami, amit nem értettél meg.

– Micsoda?

– Nem a gyűrű a probléma.

Felvettem az asztalról azt a borítékot, amelyben a szüleimtől kapott pénz volt.

– És nem is ez a pénz a probléma.

Aztán a férjemre néztem.

– A probléma valami egészen más.

– Micsoda? – kérdezte anyósom.

– A te szabályaid.

Nevetni kezdett.

– Az én szabályaim?

– Igen.

Elé tettem a telefonomat.

A képernyőn a banki alkalmazás volt megnyitva.

– Egész este azt vetetted a szemünkre, hogy nincs elég pénzünk a családra.

Anyósom bizonytalannak tűnt.

– Na és? „Nézzük csak meg, kinek is segítünk valójában.”

Odacsúsztattam hozzá a telefont.

A képernyőn rendszeres átutalások látszottak.

Nem a férjemtől.

Tőlem.

Minden hónapban.

Anyósom néhány másodpercig meredten bámulta a kijelzőt.

„Ez lehetetlen.”

A lánya összeráncolta a homlokát.

„Anya, mi ez?”

Én válaszoltam helyette.

„Pénz.”

„Milyen pénz?”

„Az a pénz, amit az elmúlt három évben küldtem neki.”

Senki sem mert lélegzetet venni a szobában.

Anyósom elsápadt.

„Mi?”

„Amikor gondjaid voltak a jelzáloghitellel, pénzt küldtem neked.” „Az…”

„Amikor ki kellett fizetned a kezelést, segítettem.”

„Az csak egyszer volt.”

„Négyszer volt.”

A lánya ránézett.

„Anya?”

Anyósom hallgatott.

Folytattam.

„Amikor tavaly azt mondtad, nincs elég pénzed a tető javítására, megint segítettem.”

A férjem meglepetten nézett rám.

„Te…”