Valahol az erdő szélén, egy poros földút végén állt egy apró, rozoga kunyhó. A falu szélére épült, messze mindentől, ami élő és hangos. A helyiek tudták, hogy ott valaki lakik — egy kislány, akit senki sem látott felnőni. Néha vásárolni ment, máskor csak az erdőbe tűnt el, de mindig egyedül tért vissza. A kunyhó körül valami nehezen megfogható légkör lebegett. Olyasmi, amit nem lehetett kimondani, csak érezni.

Egy éjszaka három férfi érkezett a faluba. Koszosak voltak, fáradtak, idegesek. Nem kérdeztek semmit, csak mentek előre, egyenesen a kunyhó felé. Valami vonzotta őket, vagy talán valami taszította, de túl késő volt már, hogy megforduljanak.

Hangosan kopogtak az ajtón. A belső térben mozdulatlan csend uralkodott, majd lassan, nyikorgó hanggal megnyílt az ajtó. Egy apró termetű lány állt a küszöbön. Arca sápadt, de nyugodt volt, tekintete különös, mély.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte az egyik férfi, Bugaj, élesen, mintha fenyegetne.

– Nincsenek itthon – mondta halkan a lány.

– Egyedül vagy? – kérdezte egy másik, nevetve.

– Igen – válaszolta, majd kissé zavartan hozzátette: – Akartok egy kis teát?

A férfiak egymásra néztek, aztán vállat vontak. Bugaj röhögve berohant, a többiek — Kuznets és Ignat — követték. A kislány komótosan a tűzhelyhez sétált, gyógyteát készített. Eközben Kuznets a sarkokban kutatott, és aranyozott keretű ikonokra bukkant. Letörölte róluk a port, majd elmosolyodott. A zsákmányt egy vászonzsákba rejtette, és visszatért az asztalhoz, ahol már sütemény is várta őket.

– Micsoda szerencse – mondta, miközben mohón bekapott egy falatot.

Ignat nem evett. Sápadt volt, remegett. A lány elé tette a teát.

– Hideg már, de mégis erőt ad. Próbáld meg.

A három férfi idegesen figyelte őt. Egyre kevésbé érezték magukat urai a helyzetnek. A kislány furcsa nyugalma kizökkentette őket. Úgy nézett rájuk, mintha már mindent tudna.

– Nem félsz tőlünk? – kérdezte Pavel, félig tréfásan, félig idegesen.

– Mitől félnék? Tudom, miért jöttetek – válaszolta nyugodtan.

A férfiak összenéztek. Pavel bólintott, azt gondolva, hogy az ikonokról beszél. De volt valami más is. Valami nyugtalanító. Egy gondolat villant át az agyán, amit gyorsan el akart hessegetni, de az ott maradt.

Ignat hirtelen felpattant.

– Mennünk kell. Most.

– Igen – mondta Pavel, de nem mozdult.

A lány még mindig ott állt, a szemébe nézett. Nem volt benne félelem. Csak csend. Mély, szinte természetellenes csend.

Másnap reggel

A faluban hamar elterjedt a hír: három ismeretlen férfit láttak a főúton kóvályogni. Mindannyian ősz hajúak voltak. Arcvonásaik megváltoztak, mintha egy éjszaka alatt megöregedtek volna. Egyikük sem beszélt, csak mentek, mint az alvajárók.

Amikor a falusiak bementek a kunyhóba, megrökönyödtek. A levegő nehéz volt, a falak hidegek. Az asztalon még ott voltak a sütemények, érintetlenül. A teáscsészék félig megteltek, de már hidegek. A sarokban a lány ült, és mozdulatlanul nézett ki az ablakon.

Nem szólt semmit. Csak ült. És még mindig nem tűnt idősebbnek, mint előző nap.

Senki nem tudta, mi történt pontosan. De az emberek azóta messziről elkerülik azt a kunyhót. A három férfi eltűnt a térképről. Soha többé nem hallottak róluk.

A legenda kezdete

A történet gyorsan elterjedt. Először csak a faluban suttogtak róla, aztán a környező településeken is. Egyre többen mondták, hogy az a lány nem ember. Hogy a kunyhó nem csak kunyhó. Hogy aki belép, annak szembe kell néznie a saját múltjával.

Mások azt állították, hogy a lány valamiféle ősi lény, aki az igazságot szolgáltatja. Nem öl, nem ítél el – csak megmutatja azt, amit az emberek el akarnak rejteni. És ettől őrülnek meg.

Azóta a kunyhó zárva van. A lányt senki sem látja. Mégis vannak, akik állítják, hogy néha fény dereng az ablakon. Mintha valaki még mindig ott lenne. Várna.

Talán arra, hogy valaki újra kopogtasson.