Csupán néhány másodpercre volt szüksége, hogy felismerje.

Az exfelesége volt az.

Mellette pedig két újszülött feküdt.

Adrian mozdulatlanná dermedt.

– Adrian? – kérdezte az anyja, Margaret, zavartan ránézve a fiára. – Mi a baj?

Nem válaszolt.

Ott állt előtte a nő, akit egykor mindennél jobban szeretett. A nő, akivel közös életet tervezett. A nő, akit közel két éve hagyott el, meggyőződve arról, hogy házasságuknak nincs jövője.

Most mégis ott feküdt egy kopott parki padon, vékony kabátban, fejét a pad deszkából készült támlájának döntve.

Kimerültnek tűnt.

Arca sápadt volt, és szemmel láthatóan soványabb, mint régen. Haja kócos volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az egyik kezével óvta a takarót, amely az egyik csecsemőt fedte.

Mellette feküdt a másik baba.

Két apró arc.

Két pólyába bugyolált test.

Adrian érezte, ahogy összeszorul a gyomra.

– Ő… Emily? – suttogta Margaret.

Adrian lassan bólintott.

– Igen.

Margaret a padon fekvő nőre, majd a fiára nézett.

– És a babák?

Adrian nagyot nyelt.

– Nem tudom.

Ez volt a legrosszabb az egészben.

Nem tudta. Amikor tizennyolc hónappal korábban elváltak, Emily azt mondta, semmit sem kér tőle. Sem pénzt, sem házat, sem segítséget.

Adrian akkoriban különösebb töprengés nélkül elfogadta a szavait.

Az ügyvédje elmagyarázta, hogy a válás zökkenőmentes lesz. Emily állítólag minden feltételbe beleegyezett. Adrian aláírta a papírokat, és újra belevetette magát a munkába.

Házasságuk botrányok nélkül ért véget.

Legalábbis akkoriban így hitte.

– Talán mennünk kellene – mondta óvatosan Margaret.

Adrian megrázta a fejét.

– Nem.

Az anyja néhány lépést tett a pad felé.

– Adrian, lehet, hogy nem akar látni téged.

– Tudnom kell, mi történt. Közelebb lépett.

Emily még mindig aludt.

Az egyik baba nyugtalanul megmozdult, és halk hangot adott. Emily azonnal felébredt.

Kinyitotta a szemét.

Először körülnézett.

Aztán meglátta Adriant.

Megdermedt.

Összefonódott a tekintetük.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt egy szót sem.

Emily felült, és ösztönösen közelebb húzta magához a babákat.

– Mit keresel itt? – kérdezte halkan.

Adrian a babákra nézett.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled.

Emily lesütötte a szemét.

– Nem kellett volna követned.

– Nem követtelek. Az anyámmal voltam itt.

Margaret néhány lépésnyire állt, és némán figyelte a párbeszédüket.

Adrian újra a babákra nézett.

– A tieid?

Emily úgy nézett rá, mintha a kérdés fájdalmat okozott volna neki.

– Igen. – Hány hetesek?

– Háromhetesek.

Adrian szeme elkerekedett.

Háromhetesek.

Ez azt jelentette, hogy Emily már terhes volt, miközben a válásuk zajlott.

– Miért nem mondtad el?

Emily keserűen elmosolyodott.

– Mert akkoriban azt mondtad, hogy már nem akarsz része lenni az életemnek.

Adriannek azonnal eszébe jutott az utolsó vitájuk.

Felidézte a saját szavait.

Akkoriban dühös volt. Meggyőződése volt, hogy Emily csak saját magával törődik, és hogy a házasságuk hátráltatja a karrierjét.

– Valóban mondtam ilyesmit – ismerte el.

– Nem. Pontosan ezt mondtad: „Bármi történjék is, az már nem az én gondom.”

Adrian elhallgatott.

Hirtelen, dermesztő tisztasággal tért vissza hozzá a mondat.

Emily lehajtotta a fejét.

– Így hát más megoldást kerestem.

– De miért kötöttél ki éppen itt?

Ezúttal Emily könnyekre fakadt.

Megpróbálta letörölni őket, mielőtt bárki észrevenné.

– Mert elvesztettem a lakásomat.

Adrian zavartan pislogott.

– Micsoda?

– Nem tudtam fizetni a lakbért. Elvesztettem az állásomat, mert terhes voltam, és a terhességem komplikált volt. Aztán megszülettek a lányok. Ketten.

A babákra mutatott. „És minden kezdett összeomlani.”

Adrian a kicsiny arcokra nézett.

„Miért nem hívtál fel?”

Emily egyenesen a szemébe nézett.

„Mert felhívtalak.”

Adrian elsápadt.

„Mikor?”

„Háromszor.”

„Soha nem láttam a hívásokat.” Emily keserűen elmosolyodott.

„Tudom.”

„Hogy érted ezt?”

Emily benyúlt a pad alatt heverő régi táskájába.

Egy pillanatig kotorászott benne.

Aztán elővett egy régi telefont.

A kijelzője repedt volt.

Átnyújtotta neki.

„Nézd meg.”

Adrian átvette a telefont.

A kijelzőn a kimenő hívások listája látszott.

Mindegyik az ő számát hívta.

Három hívás.

Három különböző napon.

És mindegyik a gyerekek születése előtti időszakból.

Adrian érezte, ahogy megmerevedik az arca.

„Miért nem láttam őket?”

Emily megrázta a fejét.

„Nem tudom.”

Margaret, aki addig csendben maradt, hirtelen megszólalt.

„Talán tudom.”

Adrian megfordult.

Az anyja a telefont nézte.

„A válás előtt többször is mondtam, hogy beszélned kellene még egyszer Emilyvel. Emlékszel?”

„Igen.”

„Te pedig azt mondtad, egy szót sem akarsz hallani az egészről.”

Adrian bólintott.

Margaret vett egy mély levegőt.

„Aztán megváltoztattad a telefonszámodat.”

„Igen.”

„És otthagytad a régi telefonodat az irodában.”

Adrian gombócot érzett a torkában.

„A régi telefonomat…”

„Emlékszel, kinek volt bejárása az irodádba akkoriban?”

Adrian egy pillanatig hallgatott.

Aztán olyan kifejezés jelent meg a szemében, amilyet Margaret még sosem látott.

Megértés.

És egy pillanattal később: döbbenet.

Az üzlettársa, Victor.

Az a férfi, akit Adrian…