Csak azt szerette, ami a halálom után maradna utánam.
Egy luxus-tengerjáró hajón utaztunk, messze a parttól. Mindennek tökéletesnek kellett volna lennie. Óceánra néző lakosztály, drága éttermek, esti szórakozás, és az a férfi, akiről azt hittem, velem akarja leélni az életét.
Azon az estén Brooks egy pohár vizet hozott nekem.
Két apró, fehér tablettát tartott a tenyerében.
– Tengeribetegség ellen, szívem – mondta halkan.
Homlokon csókolt.
– Jobban leszel tőle.
Nem haboztam.
Ő volt a férjem.
Miért ne bíztam volna benne?
Lenyeltem mindkét tablettát, és ráittam a vizet.
Körülbelül tíz perccel később szédülni kezdtem.
Eleinte azt hittem, tényleg csak tengeribetegség.
Aztán elnehezültek a karjaim.
Homályossá vált a látásom.
Ekkor jutott eszembe a telefonom.
Fent hagytam a fedélzeten.
Fel kellett hívnom a kórházat. Édesanyám ott lábadozott egy bonyolult beavatkozás után, és az orvos megígérte, hogy este telefonál az új eredményekkel.
Felálltam.
– Hová mész? – kérdezte Brooks.
– A telefonomért.
– Most?
– Fel kell hívnom a kórházat.
Elmosolyodott.
– Reggel elhozom neked.
– Nem. Most van rá szükségem.
Kiléptem a kabinból.
Minden egyes lépés egyre nagyobb erőfeszítésbe került.
Furcsán imbolygott előttem a lépcső.
Félúton meg kellett állnom. A korlátnak dőltem, és behunytam a szemem.
És ekkor hangokat hallottam.
A lépcső alatti fedélzet felől jöttek.
Felismertem Brooks hangját.
– Pontosan hogyan kell kiszámolni az adagot?
Egy pillanatig fel sem fogtam, miről beszél.
Aztán az apósom, Arthur válaszolt.
– Két tabletta este. A következő adagot pedig az ételébe teszed.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– Mennyi idő, mire hatni kezd? Brooks így felelt:
– Már elkezdődött.
Elakadt a lélegzetem.
A két fehér tablettára gondoltam, amelyeket alig néhány pillanattal korábban nyeltem le.
– És éjfélkor? – kérdezte Arthur.
Brooks felnevetett.
– Éjfélig már nemigen fog tudni ellenállni.
Olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy attól féltem, meghallják.
Aztán megszólalt Eleanor.
Az anyósom.
– Szóval ma éjjel?
– Igen.
– És mi van, ha ébren lesz?
– Nem lesz az.
Brooks szünetet tartott.
Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyektől megfagyott bennem a vér.
– Hajnali kettő körül kiviszem a tatfedélzetre. Azt mondom majd neki, hogy friss levegőre van szüksége. Gyenge lesz. Egyetlen apró lökés is elég lesz.
Valaki felnevetett.
A korlátba kellett kapaszkodnom, nehogy összeessek.
– És aztán? – kérdezte Eleanor.
– Akkor úgy fog tűnni, mintha baleset történt volna.
Arthur felnevetett.
– És az örökség?
Brooks egy pillanatnyi habozás nélkül válaszolt.
– Háromszázmillió dollár.
Háromszázmillió.
Hirtelen minden világossá vált.
A családom. Az örökségem.
A házasságom.
Az egész csak csapda volt.
Aztán Arthur valami még szörnyűbbet mondott.
– Mi lesz a szüleivel?
Brooks egy pillanatig hallgatott.
– Jövő héten Aspenbe utaznak.
Eleanor felnevetett.
– A téli utak veszélyesek.
Arthur hozzátette:
– Egyetlen baleset. Egyetlen autó, amely lesodródik az útról. És minden a családban marad.
A szájam elé kellett kapnom a kezemet.
Nemcsak engem akartak megölni.
Szisztematikusan el akartak tenni láb alól mindenkit, aki igényt tarthatott volna az örökségre.
A szüleimet.
Engem.
És talán bárki mást is, aki közéjük és a pénz közé állt.
A szer egyre erősebben hatott.
Remegett a térdem.
Homályosodni kezdett a látásom.
Tudtam, ha megtalálnak a lépcsőn, mindennek vége.
Lassan megfordultam.
Visszamentem a kabinba.
Becsuktam az ajtót.
És bezártam.
Aztán a padlóra rogytam. Nem tudtam gondolkodni.
Nem tudtam futni.
Nem tudtam harcolni.
De egy dolog még megvolt.
Az idő.
Talán csak néhány perc.
Körülnéztem a szobában.
Nem volt nálam a telefonom.
Az ajtó zárva volt.
Az ablakokat nem lehetett kinyitni.
A férjem pedig kevesebb mint két óra múlva visszatért.
Ki kellett találnom, hogyan éljem túl az éjszakát.
Aztán eszembe jutott valami, amiről Brooks nem tudott.
Az esküvő előtt egy hajóbiztonsági projekten dolgoztam. Az előkészületek során tanulmányoztam a vészjelző rendszerek működését. Volt egy ilyen a kabinban is.
Egy kis piros gomb az ágy mellett.
Ám ha megnyomom, azonnal riasztom a személyzetet.
Brooks pedig rájönne, hogy valamit megtudtam.
Azt akartam, hogy azt higgye: a gyógyszer hat.
Feküdtem az ágyban.
Becsuktam a szemem.
Amikor Brooks körülbelül egy órával később kinyitotta az ajtót, meg sem mozdultam.
– Drágám?
Semmi válasz.
Közelebb lépett.
Hallottam a lépteit.
Megérintette a vállamat.
– Alszol?
Nem válaszoltam.
Egy pillanat múlva kiment.
Az ajtó becsukódott.
Csak ekkor nyitottam ki a szemem.
Vadul vert a szívem.
Az órára pillantottam.
1:43.
Kevesebb mint húsz perc volt hátra a tervezett „balesetig”.
Tudtam, hogy nem várhatok tovább.
Felültem, és a vészjelző gomb felé nyúltam.
Ám épp mielőtt megnyomtam volna, eszembe jutott egy másik lehetőség.
Nem akartam, hogy Brooks azt állíthassa: mentális probléma, baleset vagy félreértés történt.
Bizonyítékra volt szükségem.
Felvettem a kabinban található, a személyzettel való kommunikációra szolgáló táblagépet.
Elindítottam a felvételt.
Aztán olyasmit tettem, amire a férjem sosem számított volna.
Kinyitottam az ajtót.
Kiléptem a folyosóra.
Brooks a folyosó végén állt…