Az ember néha egészen hétköznapi dolgok közben kerül életének egyik legfurcsább pillanatába. Így volt ez Alenával is, akinek élete látszólag nyugodt, kiszámítható mederben haladt. Minden héten, megszokott időpontban látogatta meg édesanyja sírját a város szélén lévő régi temetőben. A temető nem volt különösebben ismert, de volt benne valami méltóságteljes csend, ami mindig megnyugtatta őt.

Azon az őszi délutánon is minden úgy indult, mint máskor. Szürkés égbolt, hűvös szél, a fák közt hulló sárga levelek. Alena megigazította a virágokat, letörölte a port a sírkőről, megállt egy percre, majd elindult kifelé a temetőből. Már épp a kapuhoz ért volna, amikor valami különös érzés megállította. Nem zaj volt, nem mozgás – csak egy ösztönös impulzus, ami jobbra, a bokrok mögé irányította a tekintetét.

Ott, a sűrű növényzet mögött, egy félreeső sarokban bújt meg egy elhagyatott sír. A sírkő megdőlt, a fű a térdig ért, és mindenhol eldobott műanyagdarabok, elszáradt koszorúmaradványok, elfeledett mécsesek hevertek. Alena önkéntelenül is odalépett. A kő alján csak alig kivehetően lehetett elolvasni a nevet:
Maria Nyikolajevna Kuznyecova Orlova
Sem születési, sem halálozási dátum, csak a név.

Alena a zsebéből elővett egy rongyot és egy kis flakon vizet, majd tisztítani kezdte a sírt. Nem gondolkodott, nem mérlegelt – csak cselekedett. Olyan természetességgel, mintha egész életében ezt csinálta volna. A keze mozgott, miközben az elméjében valami furcsa feszültség gyűlt. Nem félt – de érezte, hogy valami nincs rendjén. Vagy inkább: valami szokatlan történik.

Ahogy a sírkő megtisztult, egy halvány, finom minta bukkant elő – mintha virágmotívum lenne, de valami idegenszerűség is volt benne. Alena hosszasan nézte. Majd felállt, és elindult hazafelé. Az utolsó pillanatban mégis visszafordult, mintha valami visszatartaná. A szürkületben a kő sötéten emelkedett a földből, és Alena furcsa, megmagyarázhatatlan érzéssel figyelte. Olyan volt, mintha a kő… figyelné őt.

Aznap este nyugtalan álmai voltak. Egy női hangot hallott, idegen nyelven suttogott, amit nem értett, mégis megértett. Álmában egy erdei ösvényen sétált, ahol a fák között ismeretlen alakok álltak – csendben, mozdulatlanul. Amikor felriadt, még mindig hallotta a hangot, mintha a valóságba is átszivárgott volna.

De az igazi meglepetés csak másnap reggel várta.

Amikor Alena felébredt, és félálomban az ablakhoz lépett, megállt benne az ütő. Az ablaküvegen, belülről, egy üzenet volt. Pára borította be az üveget, de az egyik részén tisztán látszott egy szó, mintha valaki ujjal írta volna bele:
„Köszönöm.”

Alena megtántorodott. Az este hideg volt, de nem annyira, hogy az ablak bepárásodjon. Nem volt otthon senki más. Az ajtók zárva voltak. És ami a legfurcsább: a szó pontosan ugyanazzal a kézírással volt írva, mint amit előző nap a sírkő alsó részén látott, amikor letisztította azt a különös motívumot.

Aznap nem ment be dolgozni. Egész nap kutatott az interneten. Rákeresett a névre: Maria Nyikolajevna Kuznyecova Orlova. Egy orosz származású nő neve. És valóban – egyetlen cikket talált egy 1940-es évekbeli újságból digitalizált formában. A cikk egy Budapestre menekült orosz asszonyról szólt, akit a háború után nyomtalanul eltűntként tartottak nyilván. Sem családja, sem leszármazottai nem maradtak. A temetéséről nem volt adat.

Alena érezte, hogy valami láthatatlan fonál kapcsolta össze őt ezzel az ismeretlen nővel. Talán csak véletlen volt az egész. Talán az elme játszik vele. De ahogy azóta minden héten visszajár a sírhoz, már nem kérdez. Csak csendben leül, meggyújt egy mécsest, és gondolatban beszélgetni kezd.

Az egyik alkalommal, amikor egy új csokor virágot tett le, és épp indulni készült, megpillantott valamit a fűben. Egy apró, aranyszínű medált. Megfogta – benne egy miniatűr portré volt. Egy nő – az arca ismerős volt, mégis idegen. Ugyanaz az arc, mint amit álmában látott.

Azóta a medál Alena nyakában lóg. Nem tudja, miért tartja meg. De úgy érzi, már nemcsak ő gondoskodik a sírról. Mintha fordítva is működne a kapcsolat: mintha valaki őrá is vigyázna.

És bár a történetet sosem osztotta meg senkivel, abban biztos: a múlt néha nem akar feledésbe merülni. Csak egyetlen ember kell, aki emlékezik. És az emlékből történet lesz. A történetből jelenlét.

És a jelenlét… néha sokkal valóságosabb, mint hinnénk.