Éjszakai műszakának vége felé járt. Anna fáradtan vette le kesztyűjét, dörzsölte a kezeit a munkaruháján, és sóhajtott. A benzinkút alig ébredezett a sűrű alkonyban; csak a szél csitult susogása és a távoli autópálya tompa zaja tört meg a csendet. Teát merített magának, próbálva felmelegíteni elfagyni készülő ujjait.

„Na, Anikó, hogy tetszenek az éjszakai vendégeink?” – szólt Olgáz hang a pénztár mögül, miközben rágógumit majszolgatott. „A tegnap esti nagypapa a Zaporožecével – az igazi cirkusz volt. Azt hittem, örökre ott ragad.”

„Igen,” – bólintott Ágnes, leült mellé. „Talán múzeumot kéne nyitnia a járművekből? Nem is értem, hogyan jutott ide egyáltalán!”

Nevettek, de Annának egyáltalán nem volt kedve kacagni. Újra eszébe villant, ahogy az öregember remegő kézzel keresgélt a zsebében, zavartan, szégyennel teli tekintettel.

„Ti ezt nem értitek…” – suttogta Anna, megrázta a fejét.

„És mi ezen az értetlen?” – legyintett Olga. „Ingyen megtankoltad neki a teljes tartályt. Ebből a fizetésedet vonják majd le. Talán még többet is…”

Anna hasába nyilallt a rázkódás. Még mindig hallotta Daniil Valerjevics rettenetes tekintetét, amikor megtudta az „adományozó” tettét. Arca gúnyosra alakult, hangja méreggel telt:

„Te jótékonysági alap lennél? Ez érdekes! Nem szeretnél valaki másnak is ingyen benzint adni? Látom, hogy nem bánod!”

Megértette, hogy nem csupán figyelmeztetés volt – eldöntötte, hogy lép.
„Csomagolj,” – fogta vissza a szavait. „Holnaptól nyomát sem szeretném, hogy itt legyél.”

A kolléganők poénnak vették. Kuncogtak háta mögött, súgtak, gúnyolódtak. Számukra szórakozásnak tűnt.

De egy nap sem telt el, mire a nevetés elhalt.

A benzinkúthoz ismét megérkezett a Zaporožec. A nagypapa most nem volt egyedül. Mellette egy magas, elegáns férfi állt, drága öltönyben, jéghideg, átható tekintettel. Megjelenése magabiztosságot és rejtett erőt sugárzott.

„Hol van?” – kérdezte szigorúan, mindenkit végigmérve a tekintetével.

Csend lett. Mindenki zavartan nézett egymásra.

„Kit ért?” – kérdezte bizonytalanul Ágnes.

„Az a lány kell nekem, aki tegnap segített az apámnak” – hangzott a válasz.

Senki sem válaszolt.

„Ha nincs itt…” – a férfi kissé lehajtotta a fejét, értékelte a helyzetet –, „akkor talán ti sem maradhattok.”

…Amikor visszatért, már nem volt semmi vicces…

A Zaporožec halkan elgurult. De utána hatalom és feszültség maradt ott, amit semmi sem tette volna viccessé.

És Anna?

Másnap reggel a területi menedzser hívta telefonon. Bocsánatot kért tőle, és egy új pozíciót ajánlott fel – nem pénztárosként, hanem a hálózati működés helyettes vezetőjeként. Magasabb fizetéssel, jobb feltételekkel. A levélben ez állt:

„Az őszinteséged és emberséged semmilyen cégszabályzattal nem helyettesíthető. Köszönjük, hogy emlékeztettél minket arra, mit jelent embernek maradni.”

A jóság nem gyengeség

Anna története csendes tragédiának indult, de hatásos üzenetté vált. Olyan korban, amikor az emberek félnek jókat tenni, csak mert nem “érdemes”, akadt valaki, aki bátran megmaradt embernek.

Ezt az értéket semmilyen előírás vagy céges szabályzat nem írhatja felül.