Magasan szállt, megpördült a levegőben. Ő pedig, ahogy mindig – Luna – villámgyorsan utána vetette magát. Tele volt élettel, örömmel, lelkesedéssel. A bot még szinte le sem ért a földre, ő máris ott volt. Ez volt a mi kis szertartásunk – egy néma játék, ami összekötött minket. De ezúttal nem jött vissza. Ezúttal vége volt.

Ott maradt. Mozdulatlanul. Lélegzet nélkül. Válaszok nélkül. A szíve megállt. És abban a pillanatban az enyém is megszakadt.

Sokan nem értik, amikor azt mondjuk: „Több volt, mint egy kutya.” Csak azok értik igazán, akik már megélték azt a különleges kapcsolatot ember és állat között. Luna az én támaszom volt. Ő volt az oka annak, hogy reggel felkeltem. A társam, amikor mindenki más eltűnt. A csendes tanúm, a napi örömöm, a kis csoda, akit az élet ajándékozott nekem.

Emlékszem az első pillanatra, amikor megláttam. Apró volt, nyugtalan, izgatott. Én pedig törött voltam. Nem kutyát kerestem – értelmet kerestem. És megtaláltam őt. Már akkor sejtettem, hogy különleges. De nem tudtam, mennyire meg fog változtatni engem.

Luna megtanított arra, hogy a legsötétebb időkben is van fény. Hogy a magányban is van kapcsolat. Hogy a szeretet nem beszél – de mégis hangosan szól.

Mindent együtt éltünk át. Örömöt, bánatot, költözéseket, veszteségeket, újrakezdéseket. Ott ült mellettem, amikor sírtam. Az ölembe ugrott, amikor nevettem. Mindig készen állt a futásra – bármi történt is.

Most pedig nincs itt. A póráz mozdulatlanul lóg az ajtó mellett. Az etetőtál érintetlen. Az otthon, ami eddig az ő jelenlététől volt teljes, most üres.

Talán mások azt mondják: „Ez csak egy kutya volt.” De nekem ő egy egész világ volt négy mancsban. És most ez a világ darabokra hullott.

Azért írom ezeket a sorokat, mert tudom, nem vagyok egyedül. Tudom, hogy ezrek élték már át ezt a fájdalmat – amikor elveszítik a szőrös társukat. Mégis ritkán beszélünk róla. Mintha ezt is csendben kellene elviselni. Pedig a veszteség veszteség – függetlenül attól, hogy kié volt az a szív, amely szeretett minket.

Azt szeretném, ha Luna emléke nem tűnne el. Azt szeretném, ha a története tovább élne. Ne mint tragédia, hanem mint bizonyíték arra, hogy a szeretet a legegyszerűbb formákban is létezhet. Egy nedves orrban, egy boldog ugatásban, egy finom mancsérintésben.

Tanulok újra lélegezni. Tanulok újra végigsétálni azokon a helyeken, ahol együtt futottunk. Tanulok élni nélküle – de az emlékével együtt. Mert Luna nem tűnt el. Itt maradt bennem. A reggeli fű illatában. A szél érintésében, ami az ő lélegzetére emlékeztet. A csendes pillanatokban, ahol korábban a tappancsait hallottam.

Nehéz búcsút mondani. Még nehezebb elfogadni. De tudom, ő nem akarná, hogy örökké gyászoljak. Luna minden egyes napot teljes szívvel élt meg. És erre tanít engem továbbra is.

Köszönöm neked, Luna. Mindenért. Minden pillanatért, amit ajándékba kaptam tőled. Több voltál, mint kutya. Családom voltál, támaszom, angyalom itt a földön.

Aludj jól, kincsem. És ha egyszer eljön az én időm is, remélem, ott leszel majd a szivárványhíd másik oldalán. Ugyanazzal a lelkesedéssel rohansz elém, ahogy mindig is tetted. És ezúttal már nem kell nélküled visszajönnöm.