Senki, aki azon a reggelen felszállt a buszra, nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó útja. A hajnal csendjét csak a későn kelők áhítatos álmodozása törte meg, miközben egyesek bambán nézték az utcát, mások a telefonjukat böngészték, egy anya próbálta megnyugtatni gyermekét, egy építőmunkások csoportja lázasan tervezte a napját. Minden a megszokott mederben zajlott.

A busz közeledett a hídhoz, ahol naponta emberek százai kelnek át. Semmi sem utalt arra, hogy ennek a reggelnek más lesz a folytatása. Aztán az ismeretlen történt: a motor hangja eltorzult, egy hirtelen rándulás – és a jármű hirtelen elhagyta a forgalmi sávot, lesodródott az útról, áttörte a korlátot, majd a mélységbe zuhant.

Óriási fémszörny zuhant alá, vele együtt emberek sorsa is. Sikolyok, fémcsattanás, földrengés – azok, akik túléltek, azt mesélték, teljes káosz uralkodott. Mindenhol üvegcsillanások, vér, mozdulatlan testek. Pillanatok, amiket örökké emlékezetbe vés az ember. A mentők, tűzoltók, rendőrök és önkéntesek perceken belül a helyszínen voltak, de sok utas számára már nem lehetett mit tenni.

A balesetben harminc ember halt meg helyben. További tucatnyian súlyosan megsérültek, minden erejükkel küzdöttek az életükért a kórházakban. Néhányan a roncsba szorulva maradtak, kiszabadításuk órákig tartott. Mentők fáradhatatlanul dolgoztak, egyetlen cél vezérelte őket: megmenteni minden élőt.

A tragédia híre pillanatok alatt végigsöpört a médián, és az egész ország hallgatásba burkolózott. A képernyőn élő adás zajlott a helyszínről, mindenki próbálta felfogni, hogyan fordulhat egy megszokott út ilyen végzetes fordulatot. Hogy egy busz, amely ugyanazon az útvonalon közlekedett nap mint nap, egyszer csak képtelen volt áthaladni a hídon? Műszaki hiba? Úthibák? Vagy a híd építészeti hiányossága áll a háttérben?

Szakértők azonnal vizsgálatot indítottak: szóba került a fékrendszer meghibásodása, a rossz útfelület vagy a híd szerkezeti problémái. A közösségi médiában lángolni kezdtek a viták. Az emberek együtt éreztek, de dühösek is voltak. Többen azt kérdezték: vajon megelőzhető lett volna a tragédia? Miért nem beszéltek a híd állapotáról időben? Miért nincsenek rendszeres vizsgálatok azokon az autóbuszokon, amelyeken napról napra embereket szállítanak?

Kezdetben az áldozatok történetei is napvilágra kerültek. Egy fiatal egyetemista, aki bentlakásból tartott hazafele; egy idős férfi, aki éppen hetente látogatta beteg feleségét; egy anya, két gyermekével a családi ünnepre utazott. Emberi sorsok, amelyek hirtelen megszakadtak. Nincs felkészülés, nincs menekvés – csak egy pillanat, ami mindent megváltoztatott.

A baleset helyszínén hamarosan egyszerű emlékmű született. Virágokat hoztak, mécseseket gyújtottak, üzeneteket írtak. A levegőben rezgett a gyász; a fájdalom nem ismert korhatárt, nem válogatott nem vagy származás szerint. Ez az esemény egyként fogta össze nemzetet – csendben, közös fájdalomban, a felelősség kérdésével.

A kormány ígéretet tett a részletes vizsgálatra. A közlekedési miniszter rendkívüli értekezletet hívott össze. Napirenden szerepeltek a műszaki ellenőrzések reformja, infrastrukturális beruházások és a közösségi közlekedés korszerűsítése. De többen kérdezték: miért kell ehhez tragédiának történnie, hogy változás induljon el?

Ez az esemény több mint statisztikai adat. Figyelmeztetés a törékeny emberi életre, a sors kiszámíthatatlanságára, de egyben kritikája annak a rendszernek is, amelynek védelmet kell nyújtania. Mindannyian felismerhetjük magunkat ebben. Minden reggel felszállunk járművekre, abban bízva, hogy biztonságosan célba érünk. De az a hit azon a reggelen meginogott.

Meddig tart a fájdalom, míg valódi elmozdulást jelent? Hány életet kell még elvesztenünk, mire a felelősök felébrednek?

A történelem egyes tragédiákat örökre bevés a kollektív memóriába. Ez az egyik. A haladás nem állhat meg, de a kérdések örökek: mit tehettünk volna másképp? És mikor hagyunk fel azzal, hogy csak akkor cselekszünk, ha már valami megtörtént?