Egy teljesen átlagos nap volt. Szokásos forgalmi ellenőrzések, kisebb szabálysértések, pár bírság – semmi különös. Már szinte számoltam vissza a perceket a műszak végéig, amikor megláttam őt.

Egy kislány. Öt, talán hat éves lehetett. Egyedül állt egy forgalmas utcasarkon, ahol a járművek szinte folyamatosan dübörögtek el mellette, és az emberek közömbösen sétáltak el, mintha semmi szokatlan nem történne.

Azonnal megálltam és odamentem hozzá.

– Szia, hercegnő. Hol vannak a szüleid? Miért vagy itt egyedül?

Meglepetten hátrahőkölt, de aztán higgadtan válaszolt:

– Anya azt mondta, ne beszéljek idegenekkel.

– Ez nagyon okos tanács volt tőle – bólintottam elismerően. – De nézd, egyenruhában vagyok. Rendőr vagyok, segíteni szeretnék.

– Anya azt mondta, hogy várjak itt…

– És most hol van?

– Beszállt az autóba, és elment.

– Megmondta, hova megy?

– Nem… csak láttam, hogy elindult arra – mutatott az úttest felé. – Piros autó volt… de a rendszámot nem tudom.

Ott maradtunk. Vártunk. Tíz perc, húsz, majdnem egy teljes óra telt el. Folyamatosan reméltem, hogy előkerül – talán csak elugrott egy boltba, talán valamit elintéz gyorsan… de senki nem jött vissza érte.

– Gyere velem az őrsre. Segítünk megtalálni anyukádat, rendben?

Bólintott. Csendesen elindult velem, kézen fogva. Nem sírt, nem pánikolt – csak bízott bennem.

Az őrsön teát és kekszet kapott, megnyugodott. Elmondta a nevét, anyja keresztnevét is. Semmi nem utalt arra, hogy bármit titkolna. Úgy tűnt, tényleg azt hiszi, hogy anyja vissza fog térni érte.

Elkezdtem átnézni a biztonsági kamerák felvételeit a környéken. Piros autót kerestem – és végül meg is találtam.

A felvételen egy fiatal nő látható, nagyjából harmincas éveiben járhat. Megállt a járda szélén, kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, mondott valamit a kislánynak. A gyermek kiszállt. Az anya megsimogatta a fejét, visszaült az autóba… és elhajtott.

Nem sietve. Nem zavartan. Teljes nyugalommal – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Sokkot kaptam. Soha nem láttam még hasonlót. Egy nő, aki egyszerűen otthagyja a gyerekét a város közepén, és elhajt. Nem tűnt zavartnak. Nem tűnt kétségbeesettnek. Inkább olyan volt, mint aki tudja, mit csinál – és végleg eldöntötte.

Azonnal értesítettük a gyermekvédelmi szolgálatot. Ez már nem csak egy eltűnt személy ügye volt – hanem gyanú szándékos gyermekelhagyásra. A kislány nyugodt maradt. Rajzolt, mesélt. Nem értette, mi történik körülötte.

Közben kollégáim megtalálták az autót – a város másik végén, elhagyatva. Senki nem volt benne. Az anyja eltűnt. Otthonában nem tartózkodott, a szomszédok szerint napok óta furcsán viselkedett. Később kiderült: elvesztette a munkáját, kilakoltatás fenyegette, és komoly anyagi nehézségekkel küzdött.

De ezek a dolgok nem mentségek. Nem adnak jogot senkinek arra, hogy elhagyja a saját gyermekét.

A kislányt végül ideiglenesen nevelőszülőkhöz helyezték. Azóta is azon dolgozunk, hogy felkutassuk az anyját, és kiderítsük, mi vezetett ehhez a tragikus döntéshez.

Néha még mindig visszhangzik bennem a kislány kérdése:
– Mikor jön vissza anya?

És én, rendőrként, emberként… nem tudok rá válaszolni.