Soha nem hittem a sorsban – egészen addig a napig, amíg meg nem ismertem őt. Egy egyszerű kávézói félreértés volt az egész. Elvette a rendelésemet, véletlenül. Amikor bocsánatot kért, olyan kedvességgel és mosollyal tette, hogy képtelen voltam haragudni. Még aznap leültünk egy asztalhoz, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Ő volt minden, amit egy nő kívánhat: figyelmes, őszinte, vicces és mély érzésű. Vele minden nap ajándék volt. Megtanított arra, hogy értékeljem az apró dolgokat. A kapcsolatunk természetes volt, mégis különleges. Amikor megkérte a kezem, egy pillanatig sem haboztam.

Az esküvőt terveztük. Közös jövőt, családot, otthont. De egy évvel a nagy nap előtt valami borzalmas történt.

Egy éjszaka megcsörrent a telefonom. Baleset. Az autója, a mentők, a kórház. A folyosón vártam, míg a műtőben küzdöttek az életéért. Túlélte – de a gerince olyan súlyosan megsérült, hogy többé nem tud járni.

A fájdalom és a megkönnyebbülés egyszerre volt bennem. Amikor először láttam őt tolószékben, ugyanazt az embert láttam. A szemét, a mosolyát, a lényét – semmi nem változott számomra.

A külvilág viszont másképp látta.

Elkezdtek sajnálni. Barátok, ismerősök, még a családom is. Azt mondták: „Fiatal vagy, előtted az élet. Miért áldoznád fel magad?” Mások szerint majd találok mást, akivel családot alapíthatok. Sokan úgy gondolták, a sajnálat tart a kapcsolatban, nem a szeretet.

Nem értették, hogy az én boldogságom nem a test épségén múlik. Ő ugyanaz az ember volt, akit megszerettem. Aki mellettem állt jóban-rosszban.

Nem halasztottuk el az esküvőt. Tudtuk, mit akarunk – egymást.

A nagy nap elérkezett. Napfényes augusztus, gyönyörű kert, virágok, zene. Egyszerű, de meghitt ünnepség. Fehér ruhámban álltam ott, ő pedig sötétkék ingben, ami különösen jól állt neki. De éreztem a tekinteteket. Tele voltak sajnálattal, kétségekkel, együttérzéssel.

Tudtam, miért vagyok ott. Érte. Magunkért.

És akkor valami olyan történt, amit senki sem várt.

Amikor a szertartás végén kimondtuk az igeneket, a férjem csendben bólintott a tanújának, aki odalépett hozzá, és segített neki felállni. Lassan, fájdalmasan, de megtette. Ő – aki hónapok óta nem állt lábra – most ott állt velem szemben. A fájdalom ott volt az arcán, de a szeme csillogott.

Három lépést tettünk együtt. A kezét fogtam, a világ megszűnt körülöttünk. Teljes csend lett, majd könnyek, meghatódott arcok. Nem csoda történt, hanem emberfeletti akarat. Hónapok gyakorlása, küzdelme, csendes harca – azért, hogy ezen a napon nekem megadja ezt az élményt.

A vendégek, akik korábban sajnáltak, most már csodálattal néztek ránk. Néhányan bocsánatot kértek. Mások szavak nélkül öleltek meg. De számunkra nem ez számított. Hanem az, amit együtt megéltünk.

Ma együtt élünk. Nem mindig könnyű. Vannak nehézségek, fájdalmak, kihívások. De van szeretet, tisztelet, összetartozás. Ez a mi valóságunk.

Mert a szeretet nem tökéletes testekhez kötött. Nem a külvilág elvárásai szerint létezik. A szeretet választás. Minden nap újra és újra.

És mi minden nap egymást választjuk.