„Nem értik! Én láttam őt… láttam az én fiamat élve! Álmomban!” – kiáltotta kétségbeesetten az anya, miközben a hivatalnok értetlenül rázta a fejét. Senki sem hitt neki. A legtöbben úgy gondolták, hogy a gyász beszél belőle. Egy megtört nő, aki nem tudja elfogadni az elkerülhetetlent. De ő érezte: az álom nem csak egy álom volt. És elhatározta – bármi áron – kiássa fia sírját.

Pár héttel ezelőtt még teljesen más volt. Energikus, erős asszony, akit mindenki ismert a környéken. Segítőkész volt, mindig mosolygott, mindig jelen volt, ahol szükség volt rá. Egyedül nevelte szeretett fiát, Tamást, aki a szeme fénye volt. A fiú tele volt élettel, tervekkel és szeretettel.

Aztán jött a tragédia.

Egy közlekedési baleset. A hivatalos jelentés szerint halálos kimenetelű. A testet gyorsan azonosították – legalábbis ezt mondták. A temetés szinte azonnal megtörtént, mindenki gyászolt. De az anya szívében valami nem stimmelt.

A temetés után összeomlott. Néhány nap alatt megőszült, a keze remegni kezdett, és tekintete üres lett. Nem evett, nem beszélt, bezárkózott. A szomszédok szerint “elveszett önmaga”, de senki nem sejtette, hogy mi készül.

Aztán megjelent az első álom.

Éjszaka történt. A fiú ott állt előtte. Nem mint szellem, nem ködösen, hanem hús-vér valóságként. Ugyanabban a pulóverben, amit mindig is hordott. Szemében félelem csillogott. Megfogta anyja kezét és suttogta:

„Anya… élek. Segíts nekem.”

Az anya verejtékben úszva ébredt. A szíve zakatolt, a teste remegett. De a legjobban az kavarta fel, hogy ez az álom túl valóságos volt. Nem tűnt rémálomnak, hanem… üzenetnek.

És ez ismétlődött. Minden éjjel. Ugyanaz a jelenet. Ugyanaz a kérés. A fiú hangja egyre kétségbeesettebb lett. Egyre sürgetőbb.

Az anya lépni akart. Elment a rendőrségre, az önkormányzathoz, orvosokhoz. Könyörgött az exhumálásért. Elmondta az álmokat. Próbálta elmagyarázni, amit érzett. Mindenhol falakba ütközött.

„Ez csak a gyász hangja” – mondták részvéttel. „Időre van szüksége, nem ásóra.”

De az idő nem segített. Csak mélyítette a bizonyosságot: valami nincs rendben.

Egy hajnalon, még a napfelkelte előtt, felkelt. Elővette azt a régi kerti ásót, amellyel annak idején fiával fákat ültettek. Küldött egy rövid üzenetet legjobb barátnőjének: „Az igazságért megyek. Ha nem jövök vissza, tudni fogod, miért.” És elindult a temetőbe.

A föld nem volt olyan kemény, mint gondolta. Lassan, fájdalmasan haladt, de minden egyes mozdulatot belső erő hajtott. Mintha valami – vagy valaki – vezette volna.

Több mint egy órás ásás után elérte a koporsót. Rátette a kezét. Egy pillanatra megállt. Mintha lélegzést hallott volna. Talán csak képzelte. Talán csak a saját szíve dübörgött.

Kinyitotta a koporsót.

És ledermedt.

A koporsóban nem volt holttest. Nem volt ott a fia. Csak a temetési ruha, amit rá kellett volna adniuk. A test hiányzott.

A döbbenet azonnal elterjedt. A rendőrség kiszállt, a sajtó felbolydult. Az ügy újranyílt. Kiderült, hogy a baleset utáni azonosítás nem volt teljes. A testet nem vizsgálták meg alaposan. A személyazonosságot csak a ruhák és személyes tárgyak alapján állapították meg.

Az anya egy pillanatig sem kételkedett. Tudta. A fia valahol életben van.

A hatóságok vizsgálatot indítottak – és újabb nyomokra bukkantak. Egy ismeretlen fiatal férfi volt látható egy városi térfigyelő kamerán – pár nappal a temetés után. Hasonlított Tamásra. A mozgása, a testalkata – mind megegyeztek. De nem volt biztos azonosítás. Még nem.

Az anya egy dologban biztos: nem fogja feladni.

A történet bejárta az egész országot. Sokan őrültnek nevezték, mások hősként tekintettek rá. De őt nem érdekelte, mit mondanak. Mert ha egy anya álma – vagy talán megérzése – megmentheti a gyermekét, akkor bármit megér.