Egy forró nyári délutánon, amikor a bevásárlóközpont körüli parkolóban az aszfalt szinte izzott a naptól, egy fekete szedán mellett különös jelenet tárult a szemem elé. Egy kisfiú állt ott mezítláb, zokogva, mintha az egész világ súlya a vállára nehezedett volna. Arcán könnyek csorogtak, keze görcsösen szorította az autó kilincsét. Vörösre égett tarkója árulkodott arról, hogy már egy ideje a tűző napon lehetett. De ami még aggasztóbb volt – senki nem kereste. Senki nem kiáltotta a nevét. Senki nem sietett hozzá.

Odamentem hozzá, leguggoltam, és halkan megkérdeztem:
— Hé, nagyfiú, hol van anyukád vagy apukád?

A válasza nem volt több egyszerű szavaknál:
— Vissza akarok menni!

— Hová, bent? – kérdeztem, hátha segíthetek.

A kocsi felé mutatott, majd hozzátette:
— A moziba! Vissza akarok menni a moziba!

Először azt hittem, talán valóban bent volt a moziban, és valaki elfelejtette őt. A mozi a játékterem mögött volt, nem messze. Megpróbáltam kinyitni az autót – zárva volt. Belestem az ablakon: semmi. Se gyerekülés, se játék, se táska – teljesen üres volt. Felvettem a kisfiút, és a mozi felé indultam, hátha ott felismeri valaki.

— Hozott valaki ide? – kérdeztem.

Lassan bólintott.

— A másik apám.

Megtorpantam.
— A másik apád?

Ismét bólintott.

— Az, aki nem beszél a szájával.

A válasz dermesztő volt. Mielőtt azonban tovább kérdezhettem volna, egy biztonsági őr jelent meg, tolva maga előtt egy bevásárlókocsit. Elmagyaráztam neki a helyzetet. Együtt körbejártuk az egész központot: a játszóteret, az ételudvart, a biztonsági irodát. Minden szülő, akivel elhaladtunk, ugyanazt mondta:

— Bocsánat, nem az enyém.

A személyzet végül úgy döntött, hogy megnézik a biztonsági kamerák felvételeit. Ami ezután következett, minden eddigit felülírt.

A kamerafelvételeken egyszerűen nem volt ott. Legalábbis az első képeken. Aztán hirtelen – egy képkockával később – megjelent. Ott állt a fekete szedán mellett. Mezítláb. Magányosan.

Senki nem kísérte be. Senki nem szállt ki vele az autóból. Nem volt előzménye. Mintha csak… megjelent volna.

Az egyik őr a képernyőre mutatott:
— Nézd csak… az árnyékát!

Lehajoltam, hogy jobban lássam.

A kisfiú árnyéka… nem volt egyedül. Az árnyéka valaki más kezét fogta. Egy felnőttét. De azon a képen, amit néztünk, a valóságban senki nem állt mellette.

A következő órákban még több kameraállást ellenőriztünk. A biztonságiak szakértőket hívtak, a rendőrséget is értesítették. A kisfiú viselkedése nyugodtabb lett, de amikor megkérdeztük a nevét, csak annyit mondott:

— Nem szabad mondanom. Akkor visszavisz.

A biztonsági felvételeken újra és újra ugyanaz a jelenet játszódott le: egy pillanatban még nem volt ott, a következőben már igen. Sem érkezés, sem távozás. Egyedül az árnyék… az árnyék árulta el, hogy valami vagy valaki más is jelen volt.

A kisfiút végül elszállították gyermekvédelem alá. A hírek szerint nem jelentkezett érte senki. Az azonosítására tett próbálkozások kudarcot vallottak. Semmilyen adatbázis nem ismerte fel az arcát. Mintha nem is létezett volna.

Az eset természetfeletti magyarázatát sokan kizárják. Mások szerint csak technikai hiba volt a kamerákban. Vannak, akik szerint a fiú egy eltűnt gyermek lehetett, akinek története soha nem került napvilágra. De azok, akik ott voltak aznap, a saját szemükkel látták a képernyőt, és az árnyékot…

Ők másképp gondolják.

És azóta, amikor egyedül járok parkolókban, mindig megnézem az árnyékokat is. Mert néha… ők mutatják meg, amit a szemünk nem lát.