Egy teljesen átlagos vasárnap reggel volt. A kisvárosi étterem megtelt emberekkel, a levegőben sült szalonna és juharszirup illata terjengett. A hatéves fiam vidáman próbálta minél több sziruppal beborítani a palacsintáját. Semmi sem utalt arra, hogy ez a reggel más lesz, mint a többi.

Éppen a kávémat kortyolgattam, amikor észrevettem, hogy a fia szék üres. Egy pillanatra megijedtem. Aztán megláttam őt — csendben, lassan sétált az asztalok között, egyedül ülő, terepszínű egyenruhás férfi felé tartott, aki feketekávét ivott és tojást evett.

Az arca fáradt volt. A tekintete olyan emberé, aki túl sokat látott. Már majdnem odaszóltam a fiamnak, hogy jöjjön vissza, de valami visszatartott. Talán ösztön. Talán valami más. Csak figyeltem.

A katona akkor nézett fel, amikor a fiam épp az asztalához ért. Egy pillanatra egymás szemébe néztek.
És akkor — a fiam, hatévesen, ketchupos folttal az ingujján — tisztelgett. Nem tökéletesen, inkább ügyetlenül, ahogy egy gyerek tanulja el valahonnan. De szívből. Őszintén.

„Köszönöm, hogy bátor vagy,” mondta, elég hangosan ahhoz, hogy az étterem összes vendége hallja.

A katona elakadt. Letette a villáját, és csendben maradt. Aztán lassan elmosolyodott.
„Kis barátom, te most az egész hetemet bearanyoztad,” válaszolta halkan.

Beszélgettek még pár másodpercig. Nem hallottam mindent. De amikor a fiam visszajött, nem volt már ugyanaz a bohókás, pörgős gyerek. Leült, és elgondolkodva nézett maga elé