Az öregúr egyedül érkezett. Nem volt kísérete, drága autója, nem volt dizájneröltönye, amit egy bemutatásra nem szoruló név szabott. Amije csak egy hatvanhat éves test volt, egy csendes méltóság, amit az élet megpróbált megtörni, de nem sikerült, és egy reménnyel teli szíve egyetlen lánya iránt. Viktornak hívták. Egyedül nevelte fel, miután felesége rákban meghalt, amikor a lány csak hétéves volt. Három munkahelyen dolgozott. Nem evett, hogy a lány ehessen. Eladta anyja ékszereit, hogy kifizesse a zongoraleckéit. Mindent megtett. És most, ezen az aranyló délutánon, nézte, ahogy a lány egy olyan családba házasodik, amely legjobb esetben láthatatlannak, legrosszabb esetben pedig féregnek tartotta.
Az esküvőt egy kastélyban tartották, amelyet rendezvényhelyszínné alakítottak át olyan emberek számára, akik olyan szavakat használtak, mint a szinergia és a vagyonelosztás. Kristálycsillárok lógtak a mennyezetről, amelyeket kerubokkal festettek. Mellényes pincérek pezsgővel teli tálcákat vittek, amelyek többe kerültek, mint Viktor havi nyugdíja. A vőlegény családjának volt pénze. Régi pénze. Az a fajta pénz, amely soha nem említi a számokat, mert a számok közönségesek. Három kontinensről repültek vendégeket. Felbéreltek egy vonósnégyest, amely királyi családoknak játszott. Mindent fehér rózsákkal borítottak be, mindegyiket egy ecuadori farmról reptették, amely kizárólag milliárdosoknak szállított.
Viktor a legjobb öltönyét viselte. Sötétkék volt, vagy legalábbis valaha az volt. Most halvány szürkéskékre fakult, ami túl sok vegytisztításról és túl kevés vásárlásról árulkodott. A könyökök fényesek voltak. A mandzsetták rojtosak. De előző este maga vasalta ki, egy huszonkét éve birtokolt vasalóval. A cipőjét addig fényesítette, amíg vissza nem verte a fényt. Gondosan fésülte vékony fehér haját. Pontosan úgy nézett ki, amilyen volt. Egy jó ember, aki soha nem volt gazdag. Egy apa, aki mindent odaadott.
Korán érkezett, ahogy az alázatos emberek gyakran szoktak, abban a reményben, hogy talál egy csendes sarkot, ahol nem lesz útban. Az esküvőszervező, egy fiatal nő fejhallgatóval és türelmetlenül, a terem hátsó részében lévő asztalhoz irányította. Egy oszlop mögött volt. A mosdók mellett volt. Az asztalánál ülő többi vendég a vőlegény másod-unokatestvére volt, miután elköltözött, és a nő, akit felbéreltek, hogy hárfázzon a koktélórán. Viktor leült. Nem panaszkodott. Azért volt ott, hogy lássa a lányát, amint végigsétál a folyosón. Semmi más nem számított.
A szertartás gyönyörű volt. A lánya, Elena, úgy nézett ki, mint egy angyal. Ruhája fehér csipke volt, kézzel varrva Párizsban. Fátyla felhőként lógott mögötte. Mosolyogva sétált az oltár felé. Nem nézett az apjára. Egy pillantás nélkül elment mellette. Viktor azt mondta magának, hogy ideges. Azt mondta magának, hogy később majd eljön hozzá. Sok mindent mondott magának.
A fogadás elkezdődött. Folyt a pezsgő. Elkezdődtek a beszédek. A vőlegény apja szólalt meg először. Beszélt fia eredményeiről, MBA-járól, előléptetéséről, fényes jövőjéről. Megköszönte a menyasszonynak, hogy csatlakozott a családjukhoz. Viktort nem említette. Ezután a vőlegény anyja szólalt meg. Megköszönte az esküvőszervezőnek, a virágárusnak, a vendéglátónak, a zenekarnak. Viktort nem említette. A vőlegény kínos történeteket mesélt a vőlegény főiskolai éveiről. Mindenki nevetett. Viktor az oszlopa mögött ült, és mosolygott, amikor azt hitte, hogy valaki figyeli.
Aztán a vőlegény átvette a mikrofont.
Jóképű férfi volt. Magas. Csiszolt. Mosolyában olyan begyakorolt melegség áradt, mint akinek soha nem mondtak nemet. Megigazította a mandzsettagombjait, amelyek platinaból voltak, és a monogramjával voltak vésve. Kinézett a háromszáz vendégből álló tömegre, akik mind gazdagok voltak, mindannyian kapcsolatban álltak, és mindannyian csodálattal figyelték őt.
Szeretném megköszönni a szüleimnek – mondta. Mindent megadtak nekem. Megtanítottak nyerni. Szünetet tartott a tapsra. Megjött. Szeretném megköszönni a barátaimnak. Tudjátok, kik vagytok. Még több taps. Szeretném megköszönni ennek az eseménynek a szervezőinek. Könnyűnek tűnt a tökéletesség. Még több taps. Körülnézett a teremben. Tekintete végigsiklott az oszlopon, ahol Viktor ült. Nem állt meg.
És most – mondta – szeretnék külön tisztelegni az apósom előtt.
Viktor szíve hevesen vert. Megigazította a kabátját. Megtörölte a szemét, ami megmagyarázhatatlan okból nedves lett. Felkészült a felállásra. Felkészült a megláttatásra.
A vőlegény intett egy pincérnek. A pincér odahozott egy vödröt. Nem pezsgősvödör volt. Egy műanyag vödör volt, olyan, amilyet padlótisztításra használnak. Barna, zavaros folyadékkal volt tele. A szag elérte az első sort. Mosogatóvíz volt, ételmaradékkal keveredve, és valami savanyú dolog, ami talán felmosórongy-tisztító lehetett. A vőlegény elvette a vödröt. Mosolygott. Viktor felé indult.
Mindenki azt hitte…