Soha nem tartottam magam féltékeny feleségnek. Nem néztem a férjem telefonjába, nem követtem, és nem gyanakodtam minden apróságra. Megbíztam benne, mert a bizalom számomra a házasság alapja. Családot alapítottunk, volt egy kislányunk, és azt hittem, boldogok vagyunk. Aztán valami megváltozott.

Az utóbbi hetekben a férjem teljesen másként kezdett viselkedni. Elzárkózott, ingerlékeny lett, és alig beszélt velem. Későn járt haza, és a magyarázatai egyre zavarosabbak voltak – egyszer munka, máskor dugó vagy egy „barát problémája”. De ami igazán aggasztott, az az volt, ahogyan a lányunkkal bánt.

Régen imádta őt. Együtt játszottak, mesélt neki, altatta. Most viszont csak elment mellette szó nélkül, mintha nem is létezne. De a legfurcsább az volt, hogy amikor hétvégén dolgoznom kellett, ő ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon otthon a gyerekkel. Megtiltotta, hogy bébiszittert vagy nagyszülőt hívjak. „Majd én megoldom,” mondta. Csakhogy hét közben alig nézett rá.

A hétvégi napok után a kislányom teljesen megváltozott. Nem evett, nem játszott, minden apróságon sírt, és ami a legmegdöbbentőbb volt: félt az apjától. Amikor a férjem közeledett, megfeszült, elfordította a fejét, és hozzám futott. Láttam a szemében a rémületet. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

Sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy átmeneti időszak. De mélyen belül tudtam, hogy valami sokkal súlyosabb dolog áll a háttérben. Végül elhatároztam: titokban felszereltem egy apró kamerát a gyerekszobába, mielőtt munkába indultam. Féltem attól, amit látni fogok, de tudnom kellett az igazat.

Amikor este visszanéztem a felvételt, ledermedtem. Először minden ártatlannak tűnt – a lányom játszott, a férjem a telefonját nyomkodta. Aztán hirtelen felállt, és rákiabált a kislányra, mert leejtett egy játékot. Elvette tőle, majd durván félretolta. A lányom sírni kezdett, ő pedig visszaült, és folytatta a mobilozást, mintha mi sem történt volna.

A következő jelenetek még fájdalmasabbak voltak. Láttam, ahogy rendszeresen felemeli a hangját, bezárja a kislányt a szobába, és suttogva, de fenyegetően beszél hozzá. Nem ütötte meg – legalábbis nem úgy, hogy nyoma maradjon –, de amit tett, az lelki bántalmazás volt. Hideg, tudatos, kiszámított.

Könnyekkel a szememben ültem a képernyő előtt. Az a férfi, akit szerettem, aki az életem része volt, már nem létezett. És én hagytam, hogy a lányunk ezt hetekig átélje.

Másnap nem mentem dolgozni. Elvittem a kislányomat a nagymamájához, a felvétellel pedig egyenesen a rendőrségre mentem. Eljárás indult, szakértők vizsgálták a felvételeket, és végül a bíróság elrendelte, hogy a férjem azonnal hagyja el az otthonunkat. Megindítottam a válópert is.

Nem volt könnyű. Sok álmatlan éjszakába, könnytengerbe és hosszas vizsgálatokba került, de egy pillanatig sem bántam meg. Azóta a lányom lassan újra nevet, játszik, és próbál újra bízni. Tudom, hogy nem hagytam cserben – kiálltam érte, amikor a legnagyobb szüksége volt rám.

Azért osztom meg ezt a történetet, mert tudom, nem vagyok egyedül. Sok nő érez valamit, de nem meri meglépni a következő lépést. Én is féltem. De néha épp az igazság fáj a legjobban – és mégis az menti meg azt, akit a legjobban szeretünk.