Egyes történetek nem igényelnek túlzást. Vannak események, amelyek önmagukban is annyira döbbenetesek, hogy nem kell díszíteni őket – csak el kell mesélni, úgy, ahogy történtek. Ez is egy ilyen történet. Egy anya visszaemlékezése, amely egyetlen viharos délutánról szól – és egy arctalan, névtelen hősről, akinek létezése örökre megváltoztatta három ember életét.

A nő, aki kérte, hogy nevét ne hozzuk nyilvánosságra, egy kisvárosi kertvárosban élt két kisgyermekével – Mathis-szal, aki akkor négyéves volt, és a kétéves Léával. Azon a napon semmi sem utalt arra, hogy valami rendkívüli történne. A nap borongósan indult, de ilyesmi gyakran előfordul ősz derekán.

A nő éppen a mosogatással volt elfoglalva, amikor egy szokatlan hang ütötte meg a fülét: az esőcseppek erőszakos dobolása az ablakon túl. Mire a konyhaajtóhoz ért, a víz már a bokájáig ért. Az áram egy szempillantás alatt elment, és mire feleszmélt, a ház teljes alsó szintjét elárasztotta a víz. Az ajtó beszorult, a telefonja pedig az utolsó százalékról is lemerült. Egyetlen út maradt: felfelé.

Felkapta a két gyereket, és az emeletre rohant. Az ablakból látta, ahogy a szomszéd házak is szenvednek – mindenhol barnás, sáros víz, sodródó kukák, felborult autók. A gyerekek sírtak, ő pedig próbálta megőrizni a nyugalmát – de belül rettegés tombolt.

Ekkor hallotta meg a kopogást. Nem az ajtón – az emeleti ablakon. Egy férfi állt odakint, derékig a vízben. A fején kapucni, testén sárga esőkabát, kezében zseblámpa. A nő csak ennyit hallott: „Itt vagyok, adjátok ide őket!”

Nem gondolkodott. Kinyitotta az ablakot, és sorban átadta a gyermekeit. A férfi meglepő könnyedséggel tartotta meg őket. Nem tűnt megrémültnek, inkább magabiztos volt – mintha ez lenne a dolga. A gyerekeket egy mentőcsónakhoz vitte, amely időközben megérkezett az utca végére. A csónak kapitánya kezet nyújtott neki – de ő visszautasította, és visszafordult az esőfüggöny felé.

„Várj!” – kiáltotta utána az anya. „Mi a neved?”
A férfi egy pillanatra megállt, majd ezt válaszolta:
„Csak mondd meg nekik, hogy valaki ma vigyázott rájuk.”
A következő percben már eltűnt a viharban.

Az asszony azóta is keresi a válaszokat. Ki volt ő? Tűzoltó? Katona? Önkéntes? Egyáltalán létezett? A mentőalakulatok később azt mondták, nem tudnak ilyen leírású emberről, és nem is látták őt a környéken. Semmilyen nyom nem maradt utána – sem kép, sem videó, sem más tanúvallomás.

A nő azonban biztos benne, hogy amit látott, az valóság volt. És a gyerekei is – akik ma már iskolások – emlékeznek „a férfira a sárga kabátban”, aki elvitte őket a veszélyből.

A történet időről időre újra felbukkan az interneten. Sokan legendának tartják, mások angyali beavatkozásnak. Akárhogy is, egy valami biztos: azon a napon valaki tényleg vigyázott két ártatlan gyerekre. És névtelenségben maradva, örökre eltűnt.

De talán ez a valódi hősiesség: segíteni, amikor senki más nem tud – és eltűnni, mielőtt köszönetet mondhatnánk.