Nem csak a hatodik ujj volt.

A sürgősségin töltött tizennégy év alatt ritka genetikai hibákat, régi sérüléseket és különféle deformitással született gyerekeket láttam. Ez önmagában nem ijesztett volna meg.

De az a kék csík a csuklója körül?

Nem zúzódás volt.

Egy mély zúzódás volt. Vékony, szinte tökéletesen kör alakú. Pont olyan, amilyen a műanyag kábelkötegelők vagy a túl szoros kötelek miatt maradt.

És napos volt.

Felnéztem a férfira.

Megmozdulatlanul állt. Túl mozdulatlanul.

Azok az emberek, akik sérült gyermeket hoznak a sürgősségin, általában idegesek. Gyorsan beszélnek. Bocsánatot kérnek. Megkérdezik, hogy a gyerek jól lesz-e.

Ez a férfi semmit sem mutatott.

Csak türelmetlenséget.

„Doktor úr. Most” – ismételte meg.

A kislány még mindig nem szólt egy szót sem.

Ahogy közelebb hajoltam, észrevettem még valamit.

Apró, sötét foltok voltak a ruháján. Nem sár. Régi vér.

És akkor megpillantottam a tekintetét a hajszálak között.

Nem úgy nézett ki, mint egy kórháztól félő gyerek.

Úgy nézett ki, mint egy tőle félő gyerek.

„Sarah” – mondtam halkan –, „fáj valami a karodon kívül?”

A férfi válaszolt helyette.

„Csak fáradt.”

Ez nem volt a válasz a kérdésemre.

Abban a pillanatban éreztem azt az ismerős ösztönt, amit az egészségügyi szakemberek csak évek múlva sajátítanak el. Azt a vékony hangot, amely nem tudja megmagyarázni, miért, de megmondja, hogy valami nincs rendben.

Szakmai mosolyra fakadtam.

„Persze. Csak ki kell töltenem néhány információt a rendszerbe.”

Közelebb vittem magamhoz az űrlapot, és lassan elkezdtem írni, miközben a másik kezemmel megnyomtam a pult alatti néma biztonsági gombot.

Egy rövid megnyomás.

Nincs riasztás.

Nincs lámpa.

Csak egy finom jelzés a biztonsági őrnek és az ügyeletes orvosnak.

A férfi nem vett észre semmit.

– Születési dátum? – kérdeztem.

– Május második.

– Év?

Újabb szünet.

Túl hosszú.

– Kétezer… tizenhét.

Ránéztem a gyerekre.

Nem hatévesnek látszott.

Inkább nyolc vagy kilenc évesnek.

És a gyerekek általában emlékeznek a saját születésnapjukra. Ez a kislány csak csendben bámulta a padlót.

Aztán történt valami, ami végérvényesen megerősítette bennem, hogy időt kell nyernem.

Amikor a férfi elengedte a kezét, a kislány azonnal a mellkasához húzta a csuklóját… de nem a bal kezével.

Jobb kezével.

És a jobb kezén is hat ujja volt.

Mindkét keze.

Ritka kétoldali polydactylia.

A szívem hevesen vert.

Mert két nappal ezelőtt, az éjszakai műszakom alatt riasztásokat láttam a környező megyékből.

Eltűnt lány.

Hét éves.

Szőke haj.

Anyajegy mindkét kezén.

Tisztán emlékszem rá, mert egy ilyen részletet nem lehet elfelejteni.

Az előttem álló férfi észrevette az arcomon.

A szeme azonnal összeszűkült.

„Van valami baj?” – kérdezte halkan.

És akkor megértettem valami rémisztőt.

Tudta, hogy tudom, hogy hazudik.

Elmosolyodtam.

A mai napig nem tudom, hogyan sikerült nyugodtnak maradnom a hangomban.

„Nincs semmi gond. Csak fel kell hívnom a gyermekorvost.”

Lassan felálltam.

A férfi is kiegyenesedett.

Túl gyorsan.

Ösztönösen.

Mint aki futásra készül.

A kislány először emelte fel teljesen a fejét.

És egyenesen rám nézett.

Soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet.

Nem volt benne pánik.

Volt benne egy könyörgés, olyan öreg és fáradt, hogy egyetlen gyereknek sem szabadna a szemében látnia.

Egy olyan ember könyörgése, aki már majdnem feladta a hitet, hogy bárki is megmentheti.

Aztán egyetlen szót suttogott, alig hallhatóan:

„Kérem.”

Ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó a férfi mögött.

Dr. Harris belépett a váróterembe, a kórházi biztonsági szolgálat két tagjának kíséretében.

A férfi megfordult.

És most először láttam valódi félelmet az arcán.