Daniel először nem értette, mit lát. Az alak háttal állt neki, mozdulatlanul, hosszú, sötét köpenyben. A zseblámpa fénye visszaverődött az üvegedényekről, furcsa árnyékokat vetve, amelyek mozogni látszottak, pedig valójában minden mozdulatlan volt.
Aztán a férfi lassan megfordult.
Daniel mellkasa összeszorult.
Az az arc…
Nem volt ismeretlen.
A nagyapjáé volt.
Nem az, amelyet a koporsóban látott – sápadt, üres, élettelen. Ez volt Arthur, ahogy gyermekkorából emlékezett rá. Élő szemek, éles, szinte átható tekintet.
– Eljöttél – mondta nyugodtan.
Daniel hátralépett. – Az… az lehetetlen…
A férfi halványan elmosolyodott. – Több minden lehetséges, mint gondolnád.
Daniel még szorosabban szorította a zseblámpát. – Halott vagy.
– Igen – bólintott Arthur. – Az ott fent… csak egy test.
A szobában hirtelen egyre súlyosabb lett a csend.
Daniel körülnézett. Üvegedények. Bent apró alakok. Némelyik gyereknek tűnt, mások felnőttek miniatűr másolatainak. Mind mozdulatlanok. Mind zárva.
– Mi ez? – suttogta.
Arthur az egyik edényhez fordult. Rátette a kezét.
– A munkám – felelte.
– Ők… emberek? – Daniel hangja elcsuklott.
– Nem úgy, ahogy ismered őket – mondta Arthur. – Ők… esszenciák. Ami az emberből marad, amikor elmennek.
Daniel megrázta a fejét. – Ez őrület.
– Igen – helyeselt nyugodtan. – A többiek így hívták.
Egy pillanatra csendben voltak.
– Miért hoztál ide? – kérdezte Daniel.
Arthur másképp nézett rá. Mélyebben.
– Mert valakinek folytatnia kell.
A mondat a levegőben lógott.
– Nem – mondta azonnal Daniel. – Nem. Semmi közöm ehhez.
Arthur nem hátrált meg. „Egész életemet azzal töltöttem, hogy megértsem, mit jelent embernek lenni. Mi marad belőlünk. Mi tűnik el. Mi őrizhető meg.”
A befőttesüvegekre mutatott.
„Ezek a válaszok.”
„Ez egy börtön” – fakadt ki Daniel.
Arthur arckifejezése most először változott meg. Nem harag. Inkább csalódottság.
„Azért látod így, mert nem érted.”
„És én nem is akarom” – csattant fel Daniel.
Megfordult, indulásra készen. De aztán észrevett valamit.
Az egyik befőttesüveg.
Más volt.
Üres.
Egy név volt a felületére vésve.
Daniel.
Megdermedt.
„Mit jelent ez?” – kérdezte lassan.
Arthur közelebb lépett hozzá. „Felkészítettem.”
„Miért?” – Daniel hangja feszült volt.
„Mert te vagy az egyetlen, aki eldöntheti, mi történik ezzel a hellyel.”
Csend.
– Ha elmész – folytatta Arthur –, minden eltűnik. Senki sem fogja tudni, mit fedeztem fel.
Daniel vett egy mély lélegzetet.
– És ha maradok?
Arthur ránézett. – Akkor megérted.
Hosszú szünet.
Daniel ismét körülnézett a szobában. A tartályokra. A csendre, ami nem volt természetes. A világra, amelyet a nagyapja titokban teremtett, távol mindenkitől.
És aztán hátralépett egyet.
– Nem – mondta határozottan.
Arthur nem szólt semmit.
Daniel megfordult és az ajtó felé indult. Gyorsabban, mint korábban. A létra hosszú volt, de most rövidebbnek tűnt. Az eső odafent hevesebben esett, mintha a kinti világ várná.
Amikor visszaért a koporsóhoz, megállt.
Lenézett a sötétségbe.
Aztán becsukta a fedelet.
Óvatosan, de határozottan.
Betöltötte a sírt.
Sár tapadt a kezéhez, eső csorgott az arcán, de addig folytatta, amíg minden vissza nem állt a régi kerékvágásba.
Amikor végzett, még egy pillanatig ott állt.
Mozgás nélkül.
Aztán megfordult és elment.
A temetői munkások másnap visszatértek. Minden normálisnak tűnt. Semmi ásás jele. Semmi zavarás jele.
Csak egy részletben volt különbség.
Egy vékony, szinte láthatatlan barázda jelent meg a sírkövön, ami csak tegnap volt tiszta.
Mintha valaki belülről próbált volna kopogni.
És megállt.