„És ki maga, hogy megmondja, mit tegyek?” – gúnyolódott.
Élise tett néhány lépést előre. Mozdulatai nyugodtak, kontrolláltak voltak. Nem emelte fel a hangját.
„Valaki, aki tudja, hogy ez hatalommal való visszaélés.”
A rendőr nevetett. A körülötte lévők idegesen fészkeltek-fészkelődtek, de senki sem avatkozott közbe.
„Asszonyom, ez nem az ön dolga. Szálljon vissza a kocsiba, és hagyja, hogy végezzük a dolgunkat.”
Élise egy pillanatra megállt. Aztán lassan a táskájába nyúlt.
Nem vette elő a telefonját.
Nem vette elő a pénztárcáját.
Elővette a bőrtokját.
Kinyitotta.
És felmutatta a jelvényét.
„Élise Martin kapitány, Lyoni Bűnügyi Rendőrség.”
A szavak ütésként csapódtak belé.
A rendőr arca elsápadt. Testtartása egy pillanat alatt megváltozott. A kezek, amelyek eddig az idegen gallérját szorongatták, most tehetetlenül lógtak az oldalán.
„Kapitány asszony… én… ez félreértés…”
„Nem” – vágott közbe. „Ez nem félreértés. Ez egy minta.”
Körülnézett az ellenőrzőponton. A többi rendőr tekintetét látta. A csendet, ami nem volt véletlen.
„Hány sofőrt állított meg ma?” – kérdezte.
Senki sem válaszolt.
„Hányan fizetett közülük?” – folytatta.
A taxisofőr a közelben állt, még mindig remegve. Szeme Élise és a rendőr között cikázott, mintha nem akarná elhinni, mi történik.
Élise elővette a telefonját. Ezúttal tényleg használta.
„Ellenőrzés? Martin kapitány vagyok. Azonnali egységet kell küldenem a D-214-es mellékút északi kijáratához. Szisztematikus zsarolás és hatalommal való visszaélés gyanúja merül fel.”
A tiszt előrelépett. „Kérem, nincs szükség fokozásra…”
„Már fokozódott a helyzet” – válaszolta hidegen a nő.
Perceken belül szirénázás hallatszott. Ezúttal nem a civilek fenyegetéseként, hanem a rendszer saját hibájára adott válaszként.
Megérkezett a belső ellenőrzés.
A kérdések rövidek és egyértelműek voltak. Nem volt helye a kifogásoknak.
A tisztnél talált készpénz nem egyezett semmilyen hivatalos nyilvántartással. Több arra járó sofőr is megállt és beszélni kezdett. Hirtelen.
A félelem bátorsággá változott.
A tiszt, aki percekkel korábban még kiabált és fenyegetőzött, most bilincsben állt.
Élise a taxisofőrhöz fordult.
„Jól van?” – kérdezte halkan.
A nő bólintott, de a szeme megtelt könnyel. – Soha senki sem hitt nekünk – suttogta.
– Most már igen – felelte Élise.
Visszaszállt a kocsiba. Nem kapitányként. Hanem úgy, mint aki épp most ismerte meg az igazságot, amit inkább nem akart megtudni.
Az út folytatódott.
De valami megváltozott.
Nem csak a sofőr számára.
Hanem mindenki számára, aki azt gondolta, hogy a hatalom büntetlenséget jelent.