A kép statikus volt, szinte hipnotikus. Hideg fény esett a fémasztalra, amelyen a menyasszony mozdulatlanul, szinte tökéletes testtartásban feküdt. A fehér ruha kontrasztban állt a szoba szürkeségével. Minden nyugodtnak tűnt. Túl nyugodtnak.

A nővér a monitor előtt ült, és próbálta meggyőzni magát, hogy hiba volt. Hogy a fáradtság, a stressz és a hullaház csendje csak megtréfálta. Hogy az orvosnak igaza van.

Aztán megtörtént.

Először nem volt biztos benne, hogy egyáltalán látta-e.

Ujjak.

A jobb kezén.

Semmi észrevehető mozgás, semmi drámai rándulás. Csak egy alig észrevehető, finom remegés, mint amikor valaki álmában egy álomra reagál.

A nővér megdermedt.

Ráközelített a képre. Visszatartotta a lélegzetét.

„Ez lehetetlen…”

Néhány másodperc telt el. Semmi.

Aztán megint.

Ezúttal tisztábban.

Ujjai kissé begörbültek, mintha valami láthatatlant próbálna megragadni. A mozdulat lassú, gyenge, de tagadhatatlan volt.

A szíve hevesen vert.

Azonnal felállt, és visszaszaladt a hullaházba.

Kitárta az ajtót, amíg a falnak nem csapódott. Hideg levegő csapta meg az arcát, de ő nem vette észre. Tekintete egyenesen az asztalra szegeződött.

A menyasszony pontosan úgy feküdt, ahogy hagyta.

Mozgásban.

Csendben.

A nővér odament hozzá, kezei remegtek. Kinyújtotta a kezét, és újra megérintette a bőrét.

Meleg.

Nem csak langyos. Meleg.

„Hall engem?” – suttogta sürgetőbben, mint korábban. „Mozogjon, ha tud. Kérem.”

Egy pillanatig semmi.

Aztán… alig észrevehetően megrándult az ajka.

A nővér összerezzent, de ezúttal nem félelemből. Az adrenalin vette át az irányítást.

Körülnézett. Senki.

Az orvos eltűnt. A többiek még nem érkeztek meg.

És hirtelen rájött valamire, amitől összeszorult a gyomra.

Ha igaza volt… ha a lány tényleg élt…

Akkor valaki végzetes hibát követett el.

Vagy még rosszabbat.

Valaki szándékosan nyilvánította halottnak.

További habozás nélkül felkapta a telefont, és tárcsázott egy melléket.

„Azonnal újraélesztő csapatot kell küldenem a hullaházba. Most!” – éles volt a hangja, nem volt helye a vitának.

„Mi? Miért…”

„Most!” – vágott közbe.

Letette a telefont.

Aztán visszament az asztalhoz. Gyengéden felemelte a menyasszony kezét. Nehéz volt, de nem annyira, mint kellett volna.

„Kitartson” – suttogta. „Kérlek, csak tartson.”

A másodpercek lassan teltek.

És akkor történt valami, amitől szó szerint elállt a lélegzete.

A menyasszony szeme kissé megmozdult a szemhéja alatt.

Nem nyílt ki.

De mozdult.

Ez már nem reflex volt. Ez nem véletlen.

Ez maga az élet.

Az ajtó kivágódott. A személyzet berohant a szobába egy kocsival. Az orvos követte őket, ezúttal irritáció nélkül a szemében.

„Mi folyik itt?” – csattant fel.

„Él!” – válaszolta a nővér habozás nélkül.

Az orvos közelebb lépett, ezúttal gyorsabban, mint korábban. Felhelyezte a sztetoszkópját.

Megdermedt.

Az arcán lévő kifejezés mindent elárult.

„Nyomás. Most!” – csattant fel a csapatra.

A hullaház másodpercek alatt kaotikus munkahellyé változott. A műszerek, a parancsok, a gyors mozdulatok.

És mindezek közepén feküdt a menyasszony.

Ezúttal nem egy testként.

Hans, mint egy beteg.

Ahogy elvitték, a nővér mozdulatlanul állt. A keze még mindig enyhén remegett.

Tudta, hogy ezzel még nincs vége.

Nem azért, mert a lány túlélte.

Hans, mert a kérdések csak most kezdődtek.

Mérgezés.

Téves diagnózis.

Vagy egy kísérlet arra, hogy valakit örökre elhallgattasson?

Az ajtó felé nézett, ahol az előbb a vőlegény állt.

A nyugalma. A hallgatása.

Most már nem tűnt sokknak.

Úgy tűnt, mintha várna.

És a kezdetek óta először érzett valódi félelmet.

Nem a halottaktól.

Han azoktól, akik járnak és mosolyognak.