Az ezredes keze még mindig a haját szorongatta. Arcán arrogáns gúny tükröződött, mintha biztos lenne benne, hogy megmutatta, ki a főnök. Több katona ösztönösen elnézett. Nem azért, mert egyetértettek – hanem mert tudták, hogy a beavatkozás bajt okoz.
A nő nem mozdult.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyszerűen figyelmen kívül hagyná a viselkedését. Hogy elengedné.
De aztán lassan felemelte a kezét.
Nem hirtelen. Nem hisztérikusan.
Pontosan.
Megragadta a csuklóját.
És egyetlen sima mozdulattal úgy csavarta, hogy az ezredes mosolya eltűnt az arcáról. Teste ösztönösen előrehajolt, térdei megroggyantak, és egy másodperc múlva már az egyik térdén állt a nő ülése mellett.
Több katona elfojtott zihálás hallatszott.
Senki sem mozdult.
Senki sem avatkozott közbe.
Az ezredes megpróbált elhúzódni, de a szorítás erős volt. Pontos. Professzionális.
A nő végre ránézett.
A tekintete nyugodt volt.
Nem dühös.
Nem izgatott.
Csak… teljesen önuralommal.
„Engedje el a hajamat” – mondta halkan.
Ez nem parancs volt.
Ez egy kijelentés volt.
Az ezredes megdermedt. Hosszú idő óta először jött rá, hogy nem ő irányítja a helyzetet.
Lassan lazított a szorításán.
A nő elengedte.
Egy pillanatra letérdelt, mintha nem tudná, mitévő legyen. Aztán felállt, megpróbálta megigazítani az egyenruháját és megőrizni a méltóságát, de már túl késő volt.
Az egész kabin láthatta.
„Ki a fenének képzeli magát?” – csattant fel, de a hangja már nem volt olyan biztos.
A nő a zsebébe nyúlt.
Előhúzott egy kicsi, nem feltűnő igazolványt.
Szó nélkül kinyitotta és megmutatta.
Az ezredes arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.
A vér kifutott az arcából.
A szeme elkerekedett.
– Az… az lehetetlen – motyogta.
De az volt.
A személyi igazolványon világosan szerepelt a neve, a rangja – magasabb, mint az övé – és egy megnevezés, amelyet csak néhány kiválasztott ismert.
A főparancsnokság felügyelője volt. Titokban erre a küldetésre osztották be.
A kabin teljes csendbe burkolózott.
A katonák, akik percekkel azelőtt még feszülten figyelték a jelenetet, most egyenesen ültek, mintha csak most döbbennének rá, hogy kivel állnak szemben.
A nő becsukta a személyi igazolványt.
– Megfigyelőként vagyok itt ezen a küldetésen – mondta nyugodtan. – Nem a beosztottjaként.
Az ezredes kinyitotta a száját, de nem jött ki szó.
– És még valami – tette hozzá.
Rövid szünetet tartott.
„A tisztelet nem nemi kérdés. Jellem kérdése.”
A mondat ott lógott a levegőben.
Az ezredes lesütötte a tekintetét.
„Sajnálom” – mondta halkan.
Senki sem hallotta még tőle ilyet.
A nő bólintott.
„Elfogadom” – válaszolta. „De ne felejtse el.”
Visszafordult a helyére, mintha mi sem történt volna.
A motorok továbbra is monoton zümmögtek.
De a repülőgépen a légkör soha nem volt ugyanolyan.
És ezúttal mindenki vigyázott, hogy kit tart „gyengének”.