A cseppek, amelyek egy másodperccel korábban még a földön és a sírköveken doboltak, eltűntek, és a temetőt egy nem megnyugtató, hanem nyomasztó csend borította el. Mintha a világ egy pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét.

A keze még mindig a vállamon volt.

Meleg volt.

Ez volt az első részlet, ami jobban megijesztett, mint bármi más. Nem a hideg illúziója volt, nem a fájdalom vagy a megbánás szülte délibáb. Az érintés valóságos volt. Élő.

Lassan megfordultam.

Anna úgy állt előttem, ahogy a legboldogabb napjainkból emlékeztem rá. Nem a kórházi szobából, ahol a teste gyengült, és a hangja elhalkult. Hanem abból a napból, amikor megígértük, hogy örökre együtt leszünk. Ruhája könnyedén hullott az alakja körül, haja keretezte az arcát, és a szemei… azok a szemek nyugodtak voltak. Feddhetetlenek. Sértetlenek.

„Ez… ez lehetetlen” – suttogtam.

„És mégis itt vagyok” – válaszolta halkan.

Hátrálni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Mondani akartam valamit, de a szavak elakadtak, mielőtt kimondhattam volna őket.

„Anna… Én… holnap…”

„Férjhez mész” – fejezte be helyettem. „Tudom.”

A sírkőre nézett, amelyre a nevét vésték, majd vissza rám.

„Régóta nem jártál itt.”

A mondat nem szemrehányás volt. Kijelentés volt. Mégis megütött.

„Nem tudtam” – vallottam be. „Nem tudtam, mit mondjak. Hogyan álljak itt… nélküled.”

Bólintott, mintha jobban értene, mint bárki más.

„És mégis eljöttél ma.”

„Mert úgy éreztem… hogy elárullak.”

Először változott meg az arckifejezése. Nem szomorúság volt. Inkább csendes rosszallásra hasonlított.

„Csak azt árulhatod el, aki még mindig itt vár” – mondta nyugodtan. „Én nem várok.”

Mély levegőt vettem, de a levegő nehéznek érződött.

– De nem felejtettelek el téged – fakadt ki belőlem. – Soha nem felejtettem el.

– Nem akarom – felelte. – Az emlékek nem kötelékek. Hidak.

Egy pillanatra mindketten csendben voltunk. A köd lassan mozgott körülöttünk, mintha saját ritmusa lett volna. A távolban ismét hallani lehetett az eső halk kopogását, de még nem ért el hozzám.

– Mesélj róla – kérdezte halkan.

Haboztam.

– A… a menyasszonyomról?

Bólintott.

– Ő más, mint te – kezdtem óvatosan. – Másképp nevet. Másképp tekint a világra. Nem… nem akartalak helyettesíteni. Ez nem lehetséges.

– Tudom – mondta. – És neked sem kellene.

– Attól féltem, hogy ha újra boldog leszek, az azt jelenti, hogy amink volt… nem elég.

Anna halványan elmosolyodott.

„Ami köztünk volt, az egész volt” – válaszolta. „És ezért tanított meg újra szeretni.”

Ezek a szavak felszabadítottak bennem valamit. Valamit, amit évek óta magamban tartottam.

„Akkor miért jöttél?” – kérdeztem halkan.

Hosszú ideig nézett rám, mintha minden szót megfontolna.

„Mert elbúcsúzni jöttél” – mondta. „És nem akartam, hogy bűntudatos búcsú legyen.”

Egy lépést tett közelebb. Jelenléte még mindig valóságos volt, de ugyanakkor… törékeny. Mintha csak pisloghatna és eltűnhetne.

„Azt akarom, hogy holnap súly nélkül lépj az oltárhoz” – folytatta. „Nem úgy, mint aki maga mögött hagyja a múltat, hanem úgy, mint aki magában hordozza… a megfelelő módon.”

Könnyek gyűlnek a szemembe.

„Mi van, ha valaha is abbahagyom a rád való gondolkodást?” – kérdeztem.

Ezúttal komolyan elmosolyodott.

– Akkor ez azt jelenti, hogy végre teljesen boldog vagy – felelte.

A szél feltámadt. A köd kezdett oszlani, és vele együtt az ő sziluettje is.

– Anna… várj…

Kinyújtottam a kezem, de ezúttal csak az ürességet érintettem.

Csak az eső és a rózsák illata maradt utánam.

És egy csend, ami már nem volt nyomasztó.

Másnap az oltárnál álltam.

És évek óta először éreztem úgy, hogy nem veszítek semmit.

Úgy éreztem, továbblépek.