Május első napjaiban egy különös alak jelent meg rendszeresen egy kisvárosi temetőben. Egy fiú – alig lehetett tízévesnél több – nap mint nap ugyanahhoz a sírhoz tért vissza. Aki csak látta, nem tudta kiverni a fejéből a képet: egy kisgyermek, aki hátát a hideg sírkőnek támasztva némán zokog, majd hirtelen az égre kiált:

– Él! Nincs itt!

Az emberek először szánalommal nézték. Azt hitték, a fiú egyszerűen nem tud megbirkózni anyja halálával. Hogy gyermeki elméje képtelen elfogadni a végérvényes búcsút. A temető látogatói némán bólogattak egymásnak: idővel majd megérti… idővel elfogadja.

De a hetek teltek, és semmi sem változott.

Esőben, szélben, sőt még nyirkos hajnalokon is ott volt. Ruhája egyre koszosabb lett, arca sápadt és beesett, és már nem csak sírt – hanem sikított. Sikított az égre, a sírra, és mindenkire, aki csak közeledni próbált.

– Él! Nem halt meg! Csak elrejtették!

A temetőgondnok először próbálta elhessegetni. Aztán próbált beszélgetni vele. Végül már csak messziről figyelte, ahogy a fiú a sírkőnél ül, és suttogva vitatkozik valakivel, aki nincs ott. De amikor a gyerek zokogva kezdte vakarni a földet a sírkő előtt, a gondnok már nem bírta tovább – és értesítette a rendőrséget.

Egy fiatal rendőrtiszt érkezett ki a helyszínre. Láthatóan még nem volt sok ilyen ügyben tapasztalata, de volt benne valami, ami megakadályozta, hogy csak legyintsen a fiú történetére.

Odalépett hozzá, és halkan szólt:

— Szia…

A fiú összerezzent. Felnézett, szemei vörösek voltak, tekintete felnőtt fájdalmat tükrözött. Nem úgy nézett ki, mint egy gyermek, aki hisztizik. Hanem mint valaki, aki valamit tud.

— Tudod… meg lehet állapítani, hogy valaki még lélegzik-e a föld alatt? – kérdezte halkan.

A rendőr értetlenül nézett rá.

— Egy gyereknek nem szabad ezzel foglalkoznia…

— Azt mondták, anya elaludt a volánnál. De ő sosem aludt vezetés közben! Soha! És nem engedték, hogy elbúcsúzzak tőle… – suttogta a fiú. – Apa mindent intézett. Túl gyorsan. Túl hirtelen. És senki nem kérdezte meg tőlem, hogy mit láttam azon az éjjel.

A rendőr a sír felé fordult. A talaj valóban friss volt. A föld még nem ülepedett le. És akkor valami furcsát vett észre.

A sírkő mögött, félig a bokorba dobva, egy használt lapát hevert.

Miért lett volna ott egy lapát? Ki használta? És miért most?

A rendőr rádión keresztül megerősítést kért az elhunyt adatairól, de amit visszamondtak, nem egyezett azzal, amit a fiú állított. A nő halálának körülményeit hivatalosan balesetként zárták le. Nem volt boncolás. A testet gyorsan eltemették.

A rendőr egyre nyugtalanabb lett. Valami nem stimmelt.

— Ki mondta neked, hogy ne beszélj aznap éjszakáról? – kérdezte hirtelen.

A fiú elnémult. Majd egyetlen szó hagyta el az ajkát:

– Apa.

A történet fordulópontja az volt, amikor a rendőrség hivatalosan is újranyitotta az ügyet, és elrendelték a sír felnyitását. A vizsgálat során kiderült, hogy a nő nem szenvedett halálos sérüléseket. Sőt – oxigénhiány és tompa fejsérülés jelei voltak kimutathatók, amelyek nem egyeztek az eredeti baleseti jelentéssel.

Ami pedig még megrázóbb: a test tartása és a körmei alatt talált földmaradványok alapján élt, amikor eltemették.

A fiú kiáltásai tehát nem képzelgések voltak. Nem a gyász szüleménye. Hanem egy kétségbeesett gyerek igazsága, akit mindenki bolondnak hitt – egészen addig, míg kiderült:

az édesanyja élve lett eltemetve.

És a gyilkos… valaki, akiben mindenki megbízott.

Ez a történet arra figyelmeztet, hogy a gyerekek sokszor többet látnak, mint amit elhiszünk nekik. És néha a legfájdalmasabb igazság nem a halál – hanem az, hogy senki sem hallgatja meg azt, aki a leghangosabban kiált.