Az elit világ mindig is kíváncsiságot keltett a hétköznapi emberekben. A magángépek, a luxusélet, a gazdagok szeszélyei egy külön univerzum részei, ahová csak keveseknek van bejárása. De néha még ezen a fényűző színpadon is történnek olyan dolgok, amelyek messze túlmutatnak a gazdagságon – és az emberi képzelet határain.

Egy rutinnak induló, elegáns repülőút során történt az, amiről később az egész személyzet beszélt, és ami örökre bevésődött egy fiatal légiutas-kísérő, Dóra emlékezetébe.

A huszonhét éves Dóra már három éve dolgozott prémium magánlégitársaságnál, ahol a leggazdagabb ügyfelek kívánságait teljesítette a levegőben. Hozzászokott már a különös szokásokhoz, a luxushoz, és ahhoz, hogy nem szabad kérdezni – csak mosolyogni és szolgálni. Ezen a reggelen is minden az előírt rendben haladt. A megbízás egy háromórás út volt Zürichből Dubajba. A gépen mindössze három utas tartózkodott: egy középkorú üzletember, az asszisztense, valamint egy rejtélyes, napszemüveget viselő nő, akit senki sem mutatott be név szerint.

Dóra épp ebédet vitt be az utastérbe, amikor egy finom, alig hallható nesz ütötte meg a fülét a hátsó kabin felől. A magángépek belső tere viszonylag kicsi, így a legapróbb mozgás is visszhangzik a csendben. Először nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, de mikor a második hang is megismétlődött – mintha egy fémes tárgy esett volna le –, ösztönösen hátrafordult.

És ekkor történt az, ami egy életre megváltoztatta a légikísérő gondolkodását.

Ahogy közelebb ért a hátsó kabinhoz, az ajtó résnyire nyitva volt. Az elegáns szőnyegen egy ezüstlánc hevert. A lánc nem tűnt különösebben értékesnek – sokkal inkább személyes volt. Egy kicsiny, szív alakú medál lógott rajta, benne egy apró, fekete-fehér fotóval. Egy nő és egy kisgyermek szerepelt rajta – Dóra biztos volt benne, hogy a kép legalább húszéves lehet.

Ahogy felemelte a láncot, megfordult… és ott állt valaki a háta mögött.

De nem egy utas. Nem a személyzet egy tagja. Nem egy testőr. Hanem egy fiatal lány. Talán tizennégy éves lehetett. Halvány, de szomorú mosollyal nézett Dórára, majd halkan megszólalt:
„Ő volt az anyám…”

Dóra nem tudott megszólalni. A kabin ajtaját kinyitotta – de odabent senki sem volt. A lány pedig… eltűnt. Nyomtalanul.

Az eset után Dóra próbálta megőrizni a nyugalmát. Folytatta a munkáját, és csak az út végén, amikor a gép leszállt Dubajban, mesélte el a történteket a pilótának. Az hitetlenkedve hallgatta, majd titokzatosan annyit mondott:
„Nem te vagy az első, aki látja őt. A láncot mindig visszahozza.”

Kiderült, hogy a gép tulajdonosa évekkel ezelőtt elvesztette a feleségét és a lányát egy repülőgép-balesetben – ugyanazon a gépen, amit később visszavásároltatott és felújíttatott, hogy „velük maradhasson, akárhová is megy.” A lánc az ő emlékük volt, amit azóta már többször is „elveszítettek”, de mindig előkerült – a padlón, az ülés alatt, vagy épp egy kézben, amit soha senki nem tudott biztosan beazonosítani.

Dóra azóta is dolgozik légiutas-kísérőként, de azt a napot soha nem felejti el. És a láncot? Azt egy bársonytasakban visszatette a kabin hátsó polcára – oda, ahol először látta. Ahogy ő mondta:

„Lehet, hogy az ég nem mindig üres. Vannak, akik még mindig velünk repülnek – csak már nem vesznek jegyet.”

Ez a történet bejárta az internetet. Megosztották légiközlekedési fórumokon, paranormális közösségekben, és azóta számos más légikísérő is mesélt hasonló, megmagyarázhatatlan élményekről. Bár a magyarázat sosem lesz teljes, egy dolog biztos: vannak pillanatok, amikor a valóság és a túlvilág határai összemosódnak. És ilyenkor csak az marad, aki elég nyitott, hogy észrevegye