Aznap reggel remegő kézzel fogtam a kormányt. A rádióban épp gyerekdalok szóltak, én pedig a kórház felé tartottam, boldogan, izgatottan, de kicsit idegesen is. A kocsiban egy csokor virág, a zsebemben egy apró ezüstmedál, amit már hónapokkal korábban vettem a feleségemnek. Aznap hárman tértünk volna haza: én, ő és az ikerlányaink, akik előző nap jöttek világra.

Az egész család izgatottan várt minket otthon, a babaszoba készen állt, rózsaszín takarók, apró ruhácskák, egy hintaszék a sarokban. Úgy éreztem, teljes az életem. Egy álom vált valóra. Legalábbis azt hittem…

A kórházban minden rendben volt. A nővér mosolygott, amikor meglátott, és odavezetett a gyerekekhez. „Az apuka?” – kérdezte. Büszkén bólintottam. A lányok gyönyörűek voltak. Álmodni sem mertem volna ilyen csodáról. De amikor a feleségem szobájához értem, megdöbbentem: üres volt.

Az ágy bevetve, a szekrény nyitva, minden eltűnt. A nővér zavartan nézett rám. „A felesége… már nincs itt.” A szívem megállt. „Hogy érti ezt? Hova ment? Mi történt?” A válasz helyett csak egy borítékot nyújtott át. Rá volt írva a nevem.

Kézremegéssel bontottam fel. Már az első sor után éreztem, hogy ez nem valami félreértés. Ez valami más. Valami sokkal mélyebb.

„Kedves András,
Ha most olvasod ezt, akkor már elmentem. Nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert túlságosan félek attól, ami előttünk áll. Tudom, ez most értelmetlennek tűnik. Hónapokig készültünk erre a napra. Együtt neveztük meg a lányainkat, együtt terveztük a jövőt. És mégis, valahol belül mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem.

Az anyaság gondolata mindig ijesztett. De próbáltam elfojtani. Meg akartam felelni neked, a világnak, magamnak. De ahogy a karjaimban tartottam a lányokat, hirtelen világossá vált: nem vagyok képes rá. Nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok kész arra, hogy valaki más életét a sajátom elé helyezzem.

Kérlek, ne gyűlölj. Nem a szerelem hiányzott köztünk. Téged mindig szeretni foglak. De önmagamat elvesztettem ebben az egészben. És most meg kell találnom, mielőtt bárkit is tovább bántanék.

Kérlek, mondd el a lányainknak, hogy szeretem őket. Hogy nem ők miattam történt ez. Hogy ők a legnagyobb csoda, amit valaha adhattam. És kérlek, bocsáss meg.

Zsófi”

A világ megszűnt körülöttem létezni. Ott álltam, egy kórházi folyosón, két újszülött apa, és közben a feleségem – akit szerettem, akivel az életemet terveztem – eltűnt. Mintha nem is létezett volna soha. Csak a levele maradt, mint egy fájdalmas emlék arról, hogy milyen közel voltunk a boldogsághoz.

Nem értettem. Soha egy szóval sem említette, hogy kétségei lennének. Erősnek láttam, mosolygósnak, reménytelinek. Talán túlságosan is elhittem, amit látni akartam.

Az első hetek pokoliak voltak. A gyerekek sírtak, én sírtam, az éjszakák végtelennek tűntek. A család segített, de a fájdalmat nem tudta senki enyhíteni. A legnehezebb pillanat az volt, amikor az egyik kislány rám nézett, és először rám mosolygott. Akkor értettem meg: nincs választásom. Apa vagyok. Nekik én vagyok minden.

Idővel tanultam. Megtanultam pelenkázni, főzni, altatni, mesét olvasni. És közben lassan, nagyon lassan, újraépítettem magam. Már nem az az ember vagyok, aki akkor reggel elindult a kórházba. Valami meghalt bennem, de valami új is született.

Zsófi azóta sem jelentkezett. Sem egy telefon, sem egy levél. Mintha elnyelte volna a föld. De én még mindig őrzöm azt a borítékot. Nem dühből. Nem haragból. Hanem azért, hogy amikor eljön az idő, és a lányaink megkérdezik, hol van az anyjuk – el tudjam mondani az igazat.

Nem akarok hazudni nekik. Nem akarok hőst sem csinálni Zsófiból. De azt sem akarom, hogy gyűlöljék. Egy nap majd elmagyarázom nekik, hogy néha az emberek megtörnek, még ha nem is látszik rajtuk. És hogy egy döntés, bármennyire fájdalmas is, nem mindig jelenti azt, hogy valaki gonosz.

Ez a történet talán nem tipikus. Nem filmbe illő. De igaz. És talán más is olvassa most ezt, aki ugyanígy elveszített valakit – nem a halál által, hanem egy döntés által. És ha igen, akkor csak azt üzenem: túl lehet élni. Nehéz lesz. Lesznek napok, amikor minden értelmetlennek tűnik. De ha van valami, amiért érdemes harcolni – akkor az a szeretet. A gyerekeink szeretete. Az egyetlen dolog, ami nem tűnik el, nem írható át – csak nő velünk, minden nappal egyre erősebben.