Márton György 77 évesen úgy döntött, hogy elad mindent. A budai lakását, az autóját, régi bútorait, sőt még a festményeket is, amelyeket valaha a feleségével együtt választottak ki egy balatoni kiruccanás során, amikor még csak friss házasok voltak. De ez a történet nem egy megszokott leltár az időskori veszteségekről – hanem egy kései reményről, amely a világ végére is hajtotta volna őt.

Fél évszázad telt el azóta, hogy utoljára látta Évát, azt a nőt, akibe húszéves korában beleszeretett egy balatonszemesi nyaraláson. A kapcsolatuk fiatalon, hirtelen szakadt meg: egy váratlan ösztöndíj, amit Éva Párizsban kapott meg, és egy makacs családi konfliktus, amely megakadályozta, hogy György kövesse őt. Egy levélváltás után elnémultak a sorok, és egyikük sem tudta igazán, mi történt a másikkal. Az élet pedig ment tovább – házasságok, gyerekek, munkahelyek, temetések.

Most, amikor a magány súlya már elviselhetetlenné vált, György úgy érezte: ha van még értelme az utolsó éveinek, akkor az csak az lehet, hogy újra megtalálja Évát. Nem volt semmilyen garancia arra, hogy még él, hogy felismeri őt, vagy hogy egyáltalán akar vele újra kapcsolatot. De György hitte, hogy az élet ad egy második esélyt – ha elég bátran és őszintén keresünk.

Internetes kutatásba kezdett: régi címlisták, osztálytalálkozók, temetői nyilvántartások, közösségi oldalak. Egyetlen halvány nyom vezette el egy franciaországi kisvárosba, Brive-la-Gaillarde-ba, ahol a helyi önkormányzat nyugdíjasoknak szóló programjainál feltűnt egy név: Éva Balogh. Az életkor stimmelt. A gondolat, hogy lehet, hogy ő az, elég volt. György eladta mindenét, hogy repülőjegyet vegyen, és új életet kezdjen – vagy legalább elmondja, amit sosem mert.

A gépen, valahol Ausztria fölött, amikor már a szíve majd kiugrott az izgalomtól, csipogott a telefonja. Egy automatikusan csatlakozó WiFi segítségével megérkezett egy e-mail. Cím nélkül, névtelenül. Csak ennyi állt benne:

“Ne gyere. Már késő. Én nem az vagyok, akit keresel. Felejts el.”

György lefagyott. A keze remegett, az ablak felé fordult, és csak a felhők végtelen sodrását nézte. Nem értette. Honnan tudta valaki, hogy repül? Hogy éppen most van úton? Ki írta? Miért? Éva volt? Valaki más? Egy rossz tréfa? Egy figyelmeztetés?

Amikor leszállt, órákig ült a reptéren. Nem volt már lakása, nem volt visszaút. Csak a kérdések maradtak vele, és egyetlen cím, amelyet már kinyomozott. Dönthetett volna úgy, hogy hazamegy – vagy inkább elmenekül. De végül felállt, és elindult.

Brive-ban egy apró ház ajtaja előtt állt. Bekopogott. Egy nő nyitott ajtót. Ősz volt, fáradt tekintetű, de gyönyörű. Egy másodpercre senki sem szólt.

Majd a nő halkan annyit mondott:
– Azt hittem, tényleg nem fogsz jönni…

És minden kérdés megszűnt létezni.

Ez a történet nem csupán egy romantikus útról szól, hanem az emberi lélek vágyáról: hogy ne hagyjunk lezáratlan dolgokat, hogy akár 77 évesen is merjünk hinni abban, hogy valaki valahol még mindig vár. Mert talán nem az számít, hány évet veszítettünk – hanem az, hogy végül megtettük a lépést, amit mindig is szerettünk volna.